Századok – 1968

Közlemények - Csécsy Imre emlékirataiból (Közreadja Mucsi Ferenc). 1075

1080 C&ÉCSY IMRE EMLÉKIRATAIRÓL hat olyan túlsúlyra a polgári társadalom közepette, hogy végcélját demokratikus úton, a többségi elv alapján valósíthassa meg. Már említettem, hogy a tények már ebben a korban is ellentmondtak a marxi jóslatnak: a kapitalista fejlődés nem vezet szükségképpen oda, hogy a „bérrabszolgaság" általános lesz, vagyis hogy előbb-utóbb mindenki a tőke hálójába kerül. Ebből persze nem következik, hogy a tőkés kizsákmányolás enyhül, hogy a bérek majd folyton emelkednek, éspedig annál inkább, mennél fejlettebbé válik a tőkés rendszer. Lehet, hogy épp ellenkezőleg, a tőke nyomása annál súlyosabb lesz, s még ha a bérek emelkednek is, a munkásosztály részesedése a nemzeti jövedelemből az egyetemes gazdagodáshoz viszonyítva mindinkább csökken majd. Hogy ez általában igaz-e. vagy mikor, hol, mennyire igaz és mennyire nem, az maga is óriási problémakör. A mindenkori múltra nézve meg lehet állapítani a tényeket, de a jövőt megközelítő biztonsággal is csak az láthatná előre, aki pontosan tudná mérlegelni azt a számtalan tényezőt, amely ebben pro és contra közrejátszik. Annyi azonban nyilvánvaló, hogy az ipar a társadalmi termelésnek csak az egyik területe, s akármennyire fejlődik is, az ipari munkásság a népnek mindig csak kisebbsége marad. Igaz viszont, hogy a dolgozók összessége túlnyomó többséget tesz ki. De először is: kérdés, hogy ezek között a tőkétől függők aránya csakugyan szükségképp növekszik-e az önálló dolgozókkal — kispolgárokkal, parasztokkal és a többivel — szemben. Másodszor: a tőkétől függő, vagyis szintén munkabérből élő másfajta dolgozók — földmunkások, kereskedelmi alkalmazottak, hivatalnokok stb. — élet- és munkaviszonyai sok tekintetben annyira különböznek az ipari munkásokétól, hogy még ha valamennyiüket be is lehetne szervezni a munkásmozgalomba, ennek élcsapata semmi esetre sem belőlük kerül majd ki. A munkáspártok ezeknek nagy részét már ekkor is megnyerték maguknak, sőt rajtuk kívül, különösen Angliában, a szabad értelmiségiek közül is sokat. Ez a tömeg könnyen többségre juthat ós jutott is már sokszor és sok helyütt, de éppen vegyes összetételénél fogva túlnyomó benne a kispolgári szellem, s így mindig inkább békés kompromisszumokra hajlik, mintsem forradalmi kiállásra a végcél gyors eléréséért. Úgy gondolom, az angol Labour Party és a német szociáldemokrácia magatartása mindmáig eléggé bizonyítja ezt. A szindikalisták mélyen megvetették ezt a szociáldemokrata párt-plebset. Ők a munkásság arisztokráciájára építettek, az ipari munkásoknak épp a legmagasabb bérű, legműveltebb rétegére. Már helyzetüknél fogva is ők a burzsoázia legveszedelmesebb ellenfelei. Az ipari termelés frontján ők, a nagyüzemek, a kulcsiparok, a közművek képzett szakmunkásai tartják megszállva a legfontosabb stratégiai pontokat. Rájuk van a tőkének a legnagyobb szüksége. Részleges sztrájkok rendszerint csak múlékony, könnyen kiheverhető csapásokat mérnek a kapitalizmusra, a vezérlő üzemekből kiinduló általános sztrájk azonban a tőkés gazdálkodásnak a központi idegrendszerét béníthatja meg. És Szabó Ervin arról is meg volt győződve, hogy erkölcsi szempontból is ez a réteg a legmagasabbrendű. Elsősorban tőle lehet bátorságot, elszánt kiállást, önfeláldozó készséget várni. A metaforákkal persze óvatosan kell bánni. „Munkás arisztokráciáról", „szocialista felső tízezerről" rendszerint a munkásmozgalom ellenségei szoktak beszélni gúnyos értelemben. Elsősorban a párt- és a szakszervezeti bürokrácia vezetőit értik rajta, a „nagyfejűeket", a politika ügyeseit, akik a mozgalom hátán felkapaszkodtak valamilyen közéleti polcra, akárhányszor nagypolgári jólétben élnek, s nemcsak életmódjukban és életszínvonalukban, de többnyire lélekben is elváltak már a kótkézi munkásoktól. Ilyen „autós proletárok" nálunk is akadtak a Horthy-korszakban, köztük olyan is, aki saját villájában lakott. Az ilyen ember kitűnő hivatalnok, jó szervező, okos politikus lehet, de nem várható tőle, hogy kockára tegye nemcsak helyzetét, hanem testi épségét, szabadságát, sőt életét is az eszméért, amelynek ő már nem katonája, hanem csak józan és szerencsés haszonélvezője. Szabó Ervinék természetesen nem az ilyen értelemben vett „munkásarisztokráciára" gondoltak. S nem is azokra a kivételesen magas bért élvező valódi munkásokra, akik meg vannak elégedve sorsukkal és a világrenddel; egyetlen vágyuk az, hogy még többet keressenek, s a bérrabszolgaságból csak azért szeretnének mégis menekülni, hogy önálló műhelyükben vagy boltjukban a szabad kispolgári tevékenység örömeit élvezzék. Bernsteinék elsősorban épp ezekre számítottak, vagyis azokra a munkásokra, akiknek csak materiális vágyaik vannak. A szindikalisták ellenben munkás-arisztokratizmuson nem egy szociológiai helyzetet, hanem egy lelki magatartást értettek. A harc. közvetlen célját tekintve, az anyagi hatalomért, a jólétért folyik, de a harcost idealista lelkesedésnek kell eltöltenie. A proletárok zömét, a nagy tömeget leginkább az elkeseredés, a kétségbeesés készteti kiállásra; ez mindenesetre hatalmas fűtőereje a forradalomnak, de nem a vezérlő szelleme. Az élen mindig az idealisták járnak, akik a közvetlen célon túl látják a távoli eszményt is. Lelki „arisztokratizmusról" van tehát szó. Erre nem a magas bér