Századok – 1968

Közlemények - Váradi Sternberg János: Forgách Simon kuruc tábornagy emlékiratai. 1038

1060 VÄRADI STERNBERG JÁNOS MiutánThököli győzelmet aratott a németek felett Erdélyben, országgyűlést hirdetett, s a kevés egybegyűlt nemessel Erdély fejedelmévé választatta magát; a török pasa azonban egy tatár szultánnal együtt elhagyta Thökölit, s mindketten hazavonultak ; Thököli pedig csak magyarjaival — kiknek száma alig érte el a 3000-et — maradt vissza Erdélyben; amikor azután megjött az erősítés a németek számára, ő is kivonult a tartományból és Törökországban húzta meg magát. így azután a németek most mái- ellenállás nélkül foglalták vissza a tartományt, s tetszésük szerint bírták is, egészen a mostani Rákócziféle belháborúig. Miután pedig a fejedelem — mint fentebb mondottuk — elfoglalta a Tiszántúlt, és birtokba is vette, katonái betörtek Erdélybe, váratlanul megtámadva az Erdélybe vezető szorosokat őrző erdélyieket és székelyeket, ezeket szétszórták, és elözönlötték egész Erdélyt; arra késztették a nemeseket s a parasztokat is, hogy fogjanak fegyvert a fejedelem oldalán, s rövid idő alatt néhány ezer ember Erdélyből is összegyűlt, el is foglaltak mindjárt néhány várost ős várat, amelyekben német őrség volt. Rabutin gróf, ez a nemzetiségére nézve francia ember, a császár erdélyi főparancsnoka, 2000 német lovast küldött a rákócziánusok ellen; ezeket a rákócziánusok igen derekas fogadtatásban részesítették: csaknem valamennyien ott pusztultak. Amikor az erdélyiek látták a rákócziánusok hadiszerencséjét, egyre többen álltak át a fejedelem pártjára a nemesek közül is. De a mágnások s főnemesek saját erősségeikbe, vagy éppen Havasalföldre húzódtak vissza. Végül is Rákóczi országgyűlést hirdetett Erdélyben, ezen meg is választották őt Erdély fejedelmévé. Ezt követőleg azonban azok a katonatisztek, kiket a fejedelem Erdélyben a hadügyek vitelével megbízott, hanyagul vitték ezeket az ügyeket, engedtek a kapzsiságnak, s egymás közt is torzsalkodtak, nem tartották be a katonai fegyelmet, elnyomták a szegény adózó népet. Midőn Rabutin mindezt látta, 3000 emberrel megtámadta a rákócziánusokat; azok ellenálltak ugyan, de vezéreik egymásközti viszálykodása miatt Rabutin megfutamította őket, s a fejedelem ügyei kezdtek rosszabbul állni. Miután Rákóczi minderről tudomást szerzett, ahogy arról már fentebb is szóltunk, Forgách 3000 emberrel átment Erdélybe, mint Rákóczi fejedelem teljhatalmú megbízottja. Forgách ugyanis, azt követőleg, hogy bevette Magyarországon a fentebb megnevezett erősségeket, felállított egy jó, reguláris gyalogezredet, s egy ugyancsak reguláris lovasezredet is, s ezeket magával vitte Erdélybe. Az erdélyi rendek tiszteletteljesen fogadták Forgáchot, s örömmel vették tudomásul jelenlétét. Hiszen tüstént jó rendbe szedett mindent, bevezette a legszigorúbb katonai fegyelmet, s miközben katonáinak minden szükségletéről gondoskodott, nem tűrte el ugyanakkor tőlük a legkisebb kilengést sem, a tartomány mindezért nagy nyugalmat élvezett. Forgách pedig megtámadta az erősségeket, s egyiket a másik után foglalta el, úgyannyira, hogy már csak három vár maradt a császáriak kezén. Rabutin pedig egyetlen egyszer próbálkozott a szerencsével Forgách ellen, ám Forgách katonai éberségével mindig készen állott, s mikor Rabutin látta Forgách katonaságának reguláris rendjét, még idejében visszalépett szándékától, s abba az erősségbe húzódott vissza, ahol állandó tartózkodási helye is volt előzőleg: Szeben városába és várába; ez a város egyébként Erdély egyik nagyvárosa, szászok lakják; s nem is mert többé kijönni ebből az erősségből Rabutin, hogy báimit is próbáljon Forgách ellen; Forgách pedig úgy körülzárta őt, hogy 3 hónap után élelmiszerhiány miatt kellett átadnia ezt az erősséget. Közben a fejedelem Magyarországon meghirdette a szécsényi országgyűlést, és oda Forgáchnak is el kellett mennie Erdélyből; ezen az országgyűlésen megszilárdították a magyarországi rendi konföderációt, s a fejedelmet aszövetséges rendek vezérlő fejedelemmé választották; megválasztottak ugyanakkor huszonöt tanácsost is, kiknek a fejedelemmel együtt kellett az ország dolgait megtárgyalniok; az ország nemessége pedig fenntartotta magának a főhatalmat, melyet az országgyűléseken gyakorol. Ezen az országgyűlésen igen nagy véleménykülönbség mutatkozott a vallás ügyét illetően; ugyanis a lutheránusok és a kálvinisták követelték a saját felekezetük számára minden helységben a minden megkülönböztetés nélküli, szabad vallásgyakorlatot s a templomépítés jogát. A katolikus rendek pedig keményen szembeszálltak ezzel a követeléssel, és semmiképpen sem akarták egyebütt engedélyezni számukra a vallásuk gyakorlását, csakis azokon a helyeken, amelyeket kijelöltek számukra sok esztendővel ezelőtt a bécsi békében, s amelyeket később az országgyűlésben megerősítettek, s kifejezetten felsoroltak az ország törvénycikkeiben és dekrétumaiban; végre, hosszú vita után, a jó békesség kedvéért úgy határoztak a rendek, hogy azokon a helyeken, ahol többségben vannak e felekezetek hívei, legyen szabad vallásgyakorlatuk; azokat a templomokat pedig, amelyeket a császár az egyezmények és megállapodások ellenére elvett tőlük, vissza