Századok – 1968

Közlemények - Váradi Sternberg János: Forgách Simon kuruc tábornagy emlékiratai. 1038

1050 VÄBADI STERN BEK (i JÁNOS alkalommal, és felajánlott a hercegnek minden segítséget ós támogatást arra az esetre, ha be szándékozna törni Magyarországra, annak érdekében, hogy a császárt belháború kösse le. A herceg, miután bölcs ember volt, úgy ítélte meg a helyzetet, hogy Isten ezt az alkalmat adta arra, hogy a gyűlöletes ausztriai uralkodóház rabigájától megszabadítsa Magyarországot, attól a rabigától, amellyel ez az uralkodóház I. Ferdinánd idejétől kezdve egészen mostanáig zsarnokmódra sújtotta ezt a szegény Magyarországot. De az uralkodóház tagjai közül is különösképpen Lipót császár, ki nemcsak törvényeiből és jogaiból akarta kiforgatni az országot, de feltett szándéka volt az is, hogy kiirtja az egész magyar nemzetet. Már írásban is készen állott egy tervezet arról, hogyan fogja Magyarországra a német telepeseket behozni, hogyan fogja őket letelepíteni, a magyar lakosság egyidejű megsemmisítésével. Végül is a herceg titokban elküldte saját alattvalóihoz megbízott embereit abból a célból, hogy kipuhatolja a közrendű nép szándékát és hajlandóságát; ugyanis alattvalói, szintén titokban, már előzőleg elkiildötték saját követeiket a herceghez, s biztosították őt afelől, hogy mihelyt Magyarország határaihoz érkezik, már jónéhány ezer embert ott fog találni, s még sokkal többen csatlakoznak majd hozzá. A herceg tehát néhány — alig tizenöt — emberével elment a magyar határvidékre — ti. saját, munkácsi jószágaira, melyek a lengyel határral érintkező területeken feküdtek —, s már a határvidéken várta őt nóhányszáz közrendű embere, fustélyokkal és kaszákkal felszerelten, s bizony csak nagyon kevésnek volt közülük fegyvere, hiszen a németek már korábban megfosztották a köznépet fegyvereitől. De ott volt úgy 200 főnyi lovas is ama katonák közül, kiket szabadoknak neveznek; ezek a törökkel való háborúság idején önként, minden zsold nélkül szoktak a török ellen harcba szállni, megelégedve azzal a zsákmánnyal, amit a töröktől szereznek. Mivel pedig a törökkel éppen béke volt ekkor Magyarországon, ezek a katonák csak kóborlók voltak ez időtájt, rablásból éltek, s az elnéptelenedett területeken bujdostak. Bercsényi azonban Lengyelországban maradt, ugyanis a francia követ igyekezete nyomán Lengyelország néhány főrangúja megigért néhány zászlóaljnyi lengyel katonát Rákóczi hercegnek. — Alighogy odaérkezett a herceg ehhez a néphez, kitörő örömmel fogadták őt, s könnyező szemekkel adtak hálát az Istennek, hogy elküldötte Magyarország szabadítóját, ki az ausztriaiak rettenetes igája alól fel fogja szabadítani. Felajánlották a hercegnek életüket és minden javukat a haza felszabadítására, s az ország minden tájára szótvitték a hírét a herceg megérkeztének. A nép pedig özönlött a herceghez olyannyira, hogy rövid néhány nap alatt néhány ezer ember verődött össze, s csatlakozott hozzá. Azt tanácsolták a hercegnek, hogy induljon késedelem nélkül saját vára: Munkács alá; itt ugyanis ekkor csak kis létszámú német katonaság volt, sőt, ezek a németek is készen voltak már arra, hogy a várbeli magyar lakosokkal egyetértésben átadják a megerősített várat abban a pillanatban, ahogy a herceg a vár alá érkezik. A herceg engedett rábeszélésüknek, s levonult a hegyekből a síkságra, s elérkezett végül Munkács városához, mely az ő saját városa volt; ez a város az erődítménytől és vártól negyedmérföldnyire fekszik; odaérkezve, beköltözött a saját palotájába, s hadinépét e ház körül helyezte el. És mivel jól tudta, hogy a Montecuculi-ezred Kassa körül van, s arról is tudomást szerzett, hogy ez az ezred elindult Ungvár irányába, s a herceg megérkeztének hírére Munkács felé igyekszik, lovaskatonákat küldött ki, hogy derítsék fel a németek idevonulását, nehogy váratlanul üssenek rajta; abban a legkevésbé sem tétovázott, hogy ezt ^z ezredet nyílt csatában kell megtámadnia és legyőznie, nagyszámú hadinópével, mely teljes erejével készen állt a harcra, részint a hazaszeretettől fűtve, részint a bosszúvágytól égve a németek ellen. E hadinép között már igen sokan jól fel voltak fegyverezve, s különböző helyeken már katonai szolgálatot is teljesítettek, főképpen a Thököli-háború idején. Ámde a hercegnek a németek kikémlelésére kiküldött emberei valami tévedés folytán elkerülték a németeket, kik rejtekutakon lopakodtak be, s éjnek idején, még hajnal előtt gr. Monticuculi már parancsot is adott németjeinek, szétosztva őket a város különböző részeire, s annyira megközelítette a várost, hogy csak a városkaput őrző katonák figyeltek fel a németek megérkeztére, s villámgyorsan hírt is adtak a hercegnek afelől, hogy itt vannak a németek. Ám a németek késedelem nélkül, nekidühödten ós nagyon sebesen meg is rohanták a várost, mégpedig úgy, hogy a herceg alig tudta saját hadinépét fegyverbe parancsolni, s a palotában és környékén valamiféle hadirendbe szedni. Közben egy népiét csapat már meg is támadta a palotát, de a többiek is özönlöttek már mindenfelől. Ámde a herceg, ez a bátor szívű ember, aki nem szokta elveszíteni lélekjelenlétét semmiféle vészben, fellelkesítette hadinépét, ezek rárontottak a csapatra, visszaverték, kapitányukat megölve meg is futamították; ettől aztán az utánuk nyomuló