Századok – 1968
Közlemények - Váradi Sternberg János: Forgách Simon kuruc tábornagy emlékiratai. 1038
1046 VÁRADI STERNBERG J.í XOS juk az Emlékirat adatainak kritikai értékelését, meg kell azonban jegyeznünk, hogy egyes ütközetek, így például a zsibói csata értékelésében az Emlékirat nagyjában egyezik a magyar hadtörténészek (Markó Árpád és mások) megállapításaival, akik elmarasztaló ítéletükkel nem Porgáchot, hanem a harcot tétlenül figyelő, a csatákba következetesen be nem avatkozó Károlyit sújtják.3 1 Az, amit az Emlékirat a lengyelországi bújdosók sorsáról közöl, csak részben volt ismeretes; így sok becses adattal bővíti ismereteinket a lengyelországi emigráció viszontagságos életére, különösen az 1717-es háborúban való részvételére vonatkozólag. Érdeklődésre tarthat számot az, ahogyan az Emlékirat a társadalmi viszonyokat ábrázolja, miben és miért hibáztatja a szabadságharc vezetőségét és miben látja a mozgalom bukásának okát. Bár a bírálat tartalmára és jellegére egyaránt rányomták a bélyegüket Forgách sérelmei, szubjektív vonzalmai ós ellenszenvei, nem egészen reális elképzelései és demagóg színezetű szólamai, mégis vannak elfogadható meglátásai is. így például helyesen látja a vallási és társadalmi ellentétek káros hatását a kuruc hadsereg harckészségére. A szabadságharc vezető személyiségeinek éles bírálata, a szabadságharc állama kormányzati módszereinek a kritikája szintén tartalmaz megszívlelendő dolgokat. Az elmarasztaló ítélet minden célzatossága ellenére segít bennünket abban, hogy közelebbről lássuk a szabadságharc irányító tényezőinek, magának a fejedelemnek is, ellentétektől telített alakját, hogy őket hús-vér embereknek lássuk és mélyebben érzékeljük a szabadságharc bonyodalmaktól és ellentétektől túlfeszített légkörét. A regularitás kérdése, a sorkatonaság eltartásának problémája jelentős helyet foglal el mind az események leírásában, mind abban a bírálatban, amellyel az Emlékirat a szabadságharc vezetőit illeti. Tudjuk, hogy Rákóczi nem volt a regularitás ellen, azonban, ellentétben a tábornaggyal, aki ebben a kérdésben szinte csak katonai problémát látott, a fejedelem a regularizálás különböző társadalmi és gazdasági vonatkozásának bonyolultságára is tekintettel volt, mind az előzmények, mind a következmények tekintetében, ahogy messzemenően tekintettel volt az ország gazdasági lehetőségei által adott korlátokra is. Forgách, akit az Emlékirat szerzője megszólaltat a Rákóczival folytatott beszélgetés során, szintén beszél a regularizálódás, illetve a hadak eltartásának alapjairól, ő azonban ezt a jövedelmek helyes felhasználására, illetve a főurak által történő elherdálásának kérdésére szűkíti. Az a kritika, amivel a szerző a mágnásokat illeti, például az Emlékiratnak azon állítása, hogy a szabadságharc utolsó szakaszában „ahány főrangú volt — annyi gazdája lett az országnak" (41.), fontos hozzájárulás a Rákóczikor társadalmi vonatkozásainak megértéséhez, bár az Emlékirat megállapításainak az értékét csökkenti, hogy Forgách szubjektív sérelmei hatják át. A parasztság szerepét több helyen kiemelő szerző a szabadságharc bukásának egyik okát abban látja, hogy a népet sanyargatták és „még a németek idejében sem voltak nagyobb kilengések" (41.). A szerző azonban egy kalap alá veszi a nép és a nemesség sanyargatását, és ugyanakkor beözél arról is, hogy főrangúakat, püspököket, papokat, szerzeteseket „legigazságtalanabbul, megkülönböztetés nélkül bebörtönöztek" (47.). 31 Markó Árpád: II. Rákóczi Ferenc, a hadvezér. Bpest. 1934. 312 — 313. 1.
