Századok – 1968

Közlemények - Földes Éva: Művelődéstörténeti és történelem-pszichológiai problémák Robert Mandrou munkásságában. 1026

1030 FÖLDES ÉVA módját, világképét nem lehet egyedül a francia kultúra elemeiből rekonstruálni. „Nem arról van szó csupán, hogyazember Franciaországot ragadja megafrancia emberben — írja Mandrou — , hanem hogy fellelje benne, mintegy az ismert világ visszatükrözését, a világot amilyennek akkor ismerték" (i. m. 9. 1.). A kultúrtörténetnek ez a történetpszichológiai indítású felfogása magától értetődően kibővíti a felhasználandó források körét. Ez a kultúrtörténet nem érheti be művészeti, irodalmi emlékek elemzésével: „Az irodalom vagy művészet tanúságait óvatossággal kell kezelni — véli Mandrou —. A művész, bármilyen legyen is kifejezési eszköze, a közemberétől eltérő látásmóddal, az átlagosnál nagyobb érzékenységgel rendelkezik ... a művész nagyon jó, de egyszersmind túlságosan is jó tanúja az eseményeknek . . . nem arról van szó, hogy mellőzni kell, hanem a maga igazi, költői régióiba (dans ses vrais dimensions de poète) kell visszahelyezni. . ." (i. m. 10. 1.). Melyek tehát a kor kultúrtörténetét tükröző hiteles források? Az igazságszolgáltatás, a peres ügyek dokumentumai, a városi levéltárak anyagai, amelyek a polgárok mindennapi gondjait tükrözik, az emlékiratok, számadási könyvek, amelyek mind a mindennapi élet egy-egy részletét mutatják be, az útirajzok, útleírások, a levelezések, az újságok . . . A kutatómunka ez újszerűségéből fakad, hogy egyelőre még vannak és jóidéig lesznek is a forrásfeltárás terén hiányosságok. Mint egyik legkirívóbb nehézséget említi Mandrou egy-egy kor nevelési modellje ismeretének, azon módszerek ismeretének hiányát, amelyekkel a kis emberek gondolkodásmódját, értelmét alakítják, jellemüket, testüket formálják. — Az ilyen vonatkozásban rendelkezésünkre álló adatok nem elegendők és szinte kizárólagosan bizonyos társadalmi rétegek — a vizsgált korban polgárok és nemesek — gyermekeire, ezeknek is csak bizonyos korosztályaira vonatkoznak, szinte teljesen hiányoznak a dolgozó rétegek gyermekeivel kapcsolatos pedagógiai ismeretek; pedig egy-egy kor pedagógiai keresztmetszetének a jelenleginél jóval alaposabb ismerete — véli Mandrou - nagy mértékben hozzásegíthetne az emberek gondolatvilága alakulásának, ezen keresztül a közgondolkodásnak, a társadalmi pszichikumnak megismeréséhez. A történetpszichológia alkalmazása — mutat rá Mandrou — eleve kizárja egyes filozófusok és irodalmárok által alkotott „örök ember" fogalmát, azét az emberét, akinek anyagi és szellemi szükségletei, szenvedélyei mindenkor azonosak, s ehelyett a fejlődő, a változó embert állítja vizsgálódásai középpontjába. E vitathatatlanul helyes célkitűzés ellenére Mandrou kísérletének az a legvitathatóbb pontja, amikor az embert előbb fizikai mivoltában (l'homme physique), majd lelki jelenségeit kikülönítve (l'homme psychique) vizsgálja és mindezek után kerít sort a munka második részében a társadalmi környezet (milieux sociaux), társadalmi kapcsolatok, emberi tevékenységi formák bemutatására. A szerző maga is mesterségesnek s kísérlete egyik alapvető gyengéjének érzi ezt a megoldást: hogy t.i. az embert mint elszigetelt lényt vizsgálja. („Nous ne dissimulons pas tout ce qu'il y a d'artificel dans la première démarche que nous venons de tenter: saisir les mesures de l'homme comme individu isolé, c'est toujours le mutiler l'abstraire de réalités humaines plus complexes". — I.m. 102. 1.) A fő probléma azonban számunkra nem az, hogy Mandrou nem vizsgálja az ember társadalmi kapcsolatait, mert hiszen műve megfelelő részében igen nagy gondot fordít a legkülönbözőbb szintű és méretű társadalmi kapcsola-