Századok – 1967

Tanulmányok - Hajdu Tibor: A polgári demokrácia külpolitikája 1918–1919-ben 869

912 HAJDÚ TIBOR feladata a Külügyi Tanácsnak, amelynek vezetője Jászi lett, miniszteri rangban. A tanács működésére már nem került sor. * Ha elkészítjük a polgári forradalom külpolitikájának mérlegét, azt kell mondanunk: kísérletei az antant-államok megnyerésére kudarccal végződtek s elszigeteltsége 1918 novemberétől 1919 márciusig alig csökkent. A szomszéd államok viszont ez idő alatt kivétel nélkül szorosabbra fűzték kapcsolataikat Párizzsal, s így Magyarország helyzete relative romlott. A magyar polgári forradalom kormánya elkövette a történelemben oly gyakran megfigyelhető hibát: miután vezetői a magyar imperializmus ellenzékeként, éveken át követelték az átállást az antant oldalára és a kiegyezést az elnyomott nemzetiségekkel jogaik kiszélesítése útján, uralomra jutva azt a politikát követték, amely a korábbi években járhatott volna némi eredménynyel, de mire megvalósítására módjuk nyílt, a változott körülmények irányváltozást tettek szükségessé. A proletariátus vagy a burzsoázia egyértelmű osztálypolitikája vállalkozhatott csak erre, a Nemzeti Tanács pártjának érzelmi momentumokkal telített kispolgári, tehát őszinte és rövidlátó nacionalizmusa alkalmatlan, vezetőinek szemlélete képtelen volt a helyzethez illő politika vitelére. A magyar forradalom előtt két út állt: beilleszkedni a kapitalista világrend átalakulásába, az új erőviszonyok adta helyzetbe és elfogadni a győztesek diktátumát —• mint azt egy évvel később az ellenforradalom tette —, vagy pedig a nemzeti kérdés burzsoá megoldásával szemben a forrradalmi népek összefogását keresni. Az események kimenetele, a kapitalizmus provizórikus stabilizációja a 20-as években irreálisnak tünteti fel ma előttünk az európai forradalom, a világforradalom győzelmének 1919-es perspektíváját. Az egykorú dokumentumok vizsgálatából kitűnik, mennyire komolyan számoltak ezzel a lehetőséggel mindkét fél — a nemzetközi tőke és a proletariátus — vezetői, milyen erőfeszítések árán tudták előbbiek elodázni a kikerülhetetlen véget. A nincstelenek nemzetközi összefogásának a Duna-medencében megvolt az objektív lehetősége. A német forradalom sorsa határozta meg végső soron a közép-európai fejlődés útját, s 1919 elején még nem dőlt el a harc Németországban: Liebknecht ós Luxemburg megöletését követte még februárban a Ruhr-vidéki, márciusban a thüringiai és berlini általános sztrájk, a brémai, majd a müncheni tanácsköztársaság. A nyugat-európai, elsősorban a németországi forradalom elmaradása, Szovjet-Oroszország sikeres izolálása következtében Közép-Európában a nacionalizmus átmenetileg legyőzte a szocializmust és lehetővé tette a kapitalista konszolidációt. Utólag könnyen beláthatjuk, mennyire lebecsülték a proletárforradalom hívei a nacionalizmus jelentőségét és hatását a néptömegekre. A realitások tudomásulvétele azonban nem igazolja az olyan másnapos bölcsességeket, hogy a forradalmároknak kötelességük lett volna lemondani a proletár-politikáról és a burzsoá-nacionalizmus táborába szegődni, amíg „megérnek" az új forradalom feltételei. (E nézetek egy részét Kővágó László ismerteti a Valóság 1966 októberi számában.) A magyar polgári forradalom kormánya a győztes hatalmaktól remélte nemzeti követeléseinek kielégítését, amitől viszont a szociális feszültség enyhülését is várta. Ezért még a kormányban résztvevő szocialisták sem a szomszéd