Századok – 1967

Történeti irodalom - Jakó Zsigmond: Az erdélyi papírmalmok feudalizmuskori történetének vázlata. 1–2. r. (Ism. Bogdán István) 736

736 TÖRTÉNETI IRODALOM Pálcán budai bíró vagy Blandrata György, Izabella orvosa mint reagáltak az előttük feltett kérdésekre. A vádiratnak 87 articulusa felől volt alkalma minden megkérdezettnek nyilatkoznia, válaszolnia (Magyar Történelmi Tár 18 [1871] 10—19. 1.), s a mód, ahogyan a társadalom különböző rétegeibe tartozók megadták feleletüket, mindenképpen jellemző a korra. (Acsády Ignác találó megjegyzése szerint az „irányzatos vallomásokban a vádak és rágalmak roppant tömege ... a kihallgatott tanúkat, elmebeli képességeiket s erkölcsi érzésüket" jellemzi. Szilágyi S.: A magyar nemzet története. Budapest. 1897. V. köt. 316. 1.) Valóságos teszt-gyűjtemény a jegyzőkönyv. Az a körülmény, hogy Szekfü nem ügyelt a vallomások ily jellegére, noha Fraknói közlése mindenkit rávezet annak felismerésére, csak úgy magyarázható, hogy az I. kötet írása közben még szorosabban egyes személyekhez kötöttnek látta a történelem menetét, mint később. Behozhatatlanul előnyösebb helyzetben van Szekfü, mint Goetz, amint a XVI. századi elbeszélő kútfők kritikájára kerül a sor. Centorio művének Goetz kétségtelenül nagyobb jelentősséget tulajdonít, mint megérdemli. Ma is csak sajnálhatjuk, hogy Szekfünek nem nyílott alkalma idézett forrástanulmányát németül megjelentetnie. Akkor az általános európai, közelebbről az osztrák történettudomány, ma pedig Goetz javára vált volna, ha kútfőkritikai megállapításai idejekorán ismeretesek lesznek. Ki tudná ma már megállapítani, vajon ki nem olvasta el annak idején Szekfü tanulmányát s szorította ily módon kényelemszeretetével a magyar nyelvűség határai közé az általános érdekű tudományos eredményeket? Bár lehet, hogy minden a véletlenen múlott. Más vonatkozásban úgyis azt találjuk, hogy az esetlegességnek nagy, sőt a megengedhetőnél nagyobb szerep jut történetkutatói gyakorlatunkban. Az ugyanis, hogy egy magyar történész mily mértékben használja fel a külföldi világtörténeti irodalmat, igen nagy részben nem tudásvágyától függ. Még a történeti bibliográfiák forgatása ellenére is elkerülhetik figyelmét kitűnő szakkönyvek, a címek nem ismerésénél pedig erősebb akadályt jelenthet könyvtáraink hiányos állapota. Mindezt figyelembe véve is sajnálatosnak kell mondanunk, hogy Szekfü nem értesült W. Platzhoff ily című munkájáról: Die Theorie von der Mordbefugnis der Obrigkeit im XVI. Jahrhundert (Berlin 1906). Azon tipikusan szellemtörténeti munkák közé tartozik, amelyek az uralkodó osztály morális felfogását nemcsak az egész korra jellemzőnek tekintik, hanem jogosságukat is elismerik, mondván: senki saját korának gondolkozásmódját le nem vetheti. Szekfü Platzhoff nélkül is el tudta marasztalni Fráter György próbálkozását, és írásművészetével sikerrel ébresztette azt a meggyőződést az olvasóban, hogy Martinuzzi politikája már kiindulópontjában téves, eleve kudarcra ítélt volt, mégis, úgy tetszik nekünk, Platzhoffra hivatkozva meggyőzőbbé tudta volna tenni annak idején előadását. Goetz azzal, hogy ezt a Dahlmann-Waitzban nem szereplő munkát kiásta, noha számára távolról sem volt oly jelentős, mint Szekfünek lehetett volna, mindenesetre alapos szakirodalmi ismeretekről tanúskodik. Még egy ponton nem mérkőzhet Szekfüvel: Ez, Ferdinánd tanácsadóit jellemezve, két lapon (IV. köt. 67. sk. 1.) elevenebb képet tud adni a bécsi udvarban dúló csoportharcról, a pártok közt zajló ellentétekről, mint ahogyan Goetznek sikerült. A nagyobb történetírói gyakorlattal rendelkező kutató és az emberi gyengeségeket éles szemmel felismerő, azok kipellengérezésóben kedvét lelő író határozottan fölényben van Goetz-cel szemben, bár ez természetesen sok oly kitűnő adatra tudja figyelmessé tenni a mai olvasót (pl. Bernhard Cles főkancellár, az erasmista hajlamú trienti bíborospüspök higanybánya vállalkozásával szerezte jövedelme egy részét), amelyekről Szekfü nem emlékezett meg. Az emberek jellemzése terén elmaradni egy Szekfü mellett azonban oly hátrány, amely mit sem von le a fiatal szerző érdemeiből. MÁLYUSZ ELEMÉR JAKÓ ZSIGMOND: AZ ERDÉLYI PAPÍRMALMOK FEUDALIZMUSKORI TÖRTÉNETÉNEK VÁZLATA. 1-2. r. (Studia Universitatís Babes-Bolyai, Ser. Hist. 1962. f. 2. pp. 59—81., 1964. f. 1. pp. 53-92.) Jakó Zsigmond, a kiváló diplomatikus és paleográfus jelen tanulmánya Kemény Józsefnek az erdélyi okleveles gyakorlatban használt papírokra, azok vízjeleire és az azokat előállító papírmalmokra vonatkozó tanulmányait folytatja 120 óv után, korszerű feldolgozásban mutatva be e témakört — két célkitűzéssel. „Egyrészt biztos kiindulási pontot óhajt nyújtani az egyes papírmalmok történetét részleteiben is feltáró későbbi