Századok – 1967

Történeti irodalom - Nuntiaturberichte aus Deutschland nebst ergänzenden Aktenstücken. Erste Abteilung 1533–1559 (Ism. Mályusz Elemér) 733

728 TÖRTÉNETI IRODALOM 735 magával. A XX. századi német történetirodalom egyik legjelesebb képviselőjének, annak a Walter Goetznek a fia, aki mint politikus is a németség jobbik énjének volt megszólaltatója. Ily híres név és tekintély nyomasztó súllyal nehezedhet egy fiatal tudósra, de ugyanakkor erőfeszítésre, a nagy példakép követésére ösztönözheti. A jelen esetben ez törtónt. A szakszerűség szűken megvont határain felül emelkedés jelét látjuk abban, hogy Goetz, nem érve be a Martinengo-jelentések részleteinek felderítésével ós azzal, hogy a nyomtatásban megjelent kútfők ós monografikus irodalom segítségével megismeri a kor eseményeit, igyekezett a társadalmi hátteret, valamint a kormányzati rendszer mechanizmusát felderíteni. Ily irányú tájékozódási vágyának bizonysága, hogy kiadta Michele Suriano velencei követ 1555-i végjelentésót (Quellen und Forschungen aus italienischen Archiven und Bibliotheken 41[1961] 2G2 — 322), másrészt rendszeresen csoportosítva a Ferdinánd király tanácsadóira vonatkozó követi jelentések adatait, megrajzolta a királyi titkos tanács tagjainak portréit, hogy a legfőbb kormányzó testületet működésében mutathassa be. (Die geheimen Ratgeber Ferdinands I. [1503 —1564]. Ilire Persönlichkeit im Urteil der Nuntien und Gesandten. Uo. 42/43 [1964] 453—494.) A velencei jelentés ugyanis a klasszikussá vált módon jellemzi az egész magyar társadalmat, sőt a gazdasági élet szembeötlő vonásait is, és igen alkalmas a nunciusi jelentések egyoldalúságának pótlására. ' Ahelyett, hogy részleteznők, mily mértékben ismerte meg Goetz történetünk forrásanyagát, problémáinak megítélésében pedig mily mélyre tudott hatolni, először emeljük ki a jártasságot, amelyet forrásainak és általában a magyar történetirodalom megismerése terén megszerzett. Tájékozottsága igen előnyösen különbözteti meg a korábbi német kutatóktól. A Nuntiaturberichte első köteteinek ismertetésénél Fraknói még nem győzőtt panaszkodni (Századok 26 [1892] 413., 27 [1893] 905. 1.), hogy azok kiadója mily fölénnyel mellőzte a Monumenta Hungáriáé Historica, Diplomataria XVI. kötetét, amelyben Ováry Lipót „III. Pál pápa és Farnese Sándor bíbornok Magyarországra vonatkozó diplomáciai levelezései (1-535—1549)" címen a bécsi nunciusok számos jelentésót adta ki 1879-ben a nápolyi állami levéltárból. A Magyar Tudományos Akadémia reprezentatív történelmi kiadványsorozatában megjelent forráskiadványról a német történetírás nem vett akkor, megjelenése után másfél évtizeddel tudomást, általában mit sem törődve a Budapesten folyó munkával. Goetz utánjárása példaszerűen gondos, a fölényessógnek még látszatát is kerülve. Azt ismét, hogy mily mértékben tudta történelmünk problémáit megérteni, legalkalmasabban úgy jellemezhetjük, hogy összehasonlítjuk eljárását polgári történetírásunk kiemelkedő alkotásával, a Szekfü-féle Magyar Történettel. Ennek Mohács utáni fejezeteihez rendelkezett Szekfü a legtöbb forrásismerettel. Mint „Két historiographus Castaldo erdélyi seregében" címmel (Századok 48 [1914] 17. sk. 1.) megjelent tanulmánya mutatja, azután irodalmi terveiből látszik, bécsi levéltári kutatásaiból pedig következtethető, a XVI. század magyar specialistájának készült, az 1900-as évek történetírói gyakorlatának megfelelően választva ki egy szűkebb területet. Sajátságos, hogy a Magyar Történet első fejezeteinek megírásakor még mily csekély mértékben kötötték le figyelmét a társadalmi jelenségek. Nemcsak szociográfiai jellegű adatcsoportosítástól, hanem oly kútfő értékesítésétől is tartózkodott, amelynek alapján a társadalmi rétegek jellemzésére módja lett volna. Ilyen volt a Goetz által egész terjedelmében most kiadott Suriano-féle jelentés. Ennek bő magyar kivonata Szekfü rendelkezésére állott Óváry Lipót regcsztagyűjteményében (A Magyar Tud. Akadémia történelmi bizottságának oklevél-másolatai. Budapest. 1894. II. köt. 144 — 147. 1.), azt tehát értékesítenie lehetett volna. Goetz sokáig kereste ezt a jelentést ott, ahol minden emberi számítás szerint lennie kellett volna: a velencei állami levéltárban és — sajátságos véletlen — éppen Óváry regesztájából tudta meg, hogy Torinoban őrzik. Ugyancsak felhasználás nélkül hagyta Szekfü a Fráter György meggyilkolásának körülményeit felderíteni hivatott vizsgálatok jegyzőkönyveit. Goetz felkutatta azokat a vatikáni levéltárban, ismételten hivatkozik az eredeti és másolati példányok jelzeteire, s bár anyagukat terjedelmük miatt sem részletezheti, minden esetre forrásértéküket találóan ós tanulmányozásukról tanúskodó módon jellemzi: a tanúk kevés kivétellel Ferdinánd hívei, tehát a bíboros árulását igazolják (XIII. 1.). Szekfü természetesen szintén tud a vizsgálatról s jegyzőkönyvéről, de már a részleteket mellőzi. Azokat is, amelyeket Fraknói Vilmos (Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római szent-székkel. Budapest. 1903. III. köt. 83 — 88. 1.) jellemzésképpen kiragadott belőle. A tanúvallomások bizonyára nem alkalmasak eldönteni, hogy Fráter György a kereszténység árulójának tartható-e vagy sem, talán a barát politikai koncepciójának, magatartásának megértéséhez sem visznek közelebb, annak vizsgálatához azonban felhasználhatók, hogy a kortársak, köztük sokan Fráter György személyes ismerősei, országbíró, püspökök, főurak, kereskedők,