Századok – 1967

Történeti irodalom - Löbl Árpád három tanulmányáról (Ism. Kővágó László) 718

718 TÖRTÉNETI IRODALOM 718 az 1911 — 1912-es éveket, melyek meghozták Ausztria-Magyarország és Szerbia között az új kereskedelmi egyezményt és a kapcsolatok normalizálását. Új szakaszt jelez az 1912 októbere és a világháború kitörése között eltelt idő, melybe beleesnek a balkáni háborúk és a két hatalom közti Válság háborús kiéleződése. A munka a kérdésre vonatkozó statisztikai kiadványok bőséges felhasználásával és saját levéltári kutatások alapján rajzol vázlatos képet a századeleji Monarchia és Szerbia gazdasági helyzetéről, s ezt követően már részletesebb számszerű összehasonlításokkal érzékelteti a Monarchia és Szerbia külkereskedelmi forgalmának alakulását. — Ebből kiderül, hogy 1900-ig Szerbia egész mezőgazdasági jellegű exportjának felvevője a Monarchia volt, s ez a helyzet csak 1906-ban változik meg, amikoris a Monarchia megszűnik kizárólagos felvevőpiaca lenni a szerb agrártermékeknek, melyek a vámháború éveiben a legkülönbözőbb irányokban keresnek maguknak utat (Bulgária, Törökország, Olaszország), még hozzá olyan sikerrel, hogy a szerb mezőgazdasági kivitel a vámháború éveiben megmarad korábbi szintjón, mialatt a Habsburg-Monarchiába történő kivitel mélyen alászáll. Ugyanakkor Ausztria-Magyarország Szerbiába irányuló ipari exportja is mélyen visszaesik. A két o"rszág közötti gazdasági kapcsolatoknak ez a lényegbevágó eltolódása nemcsak gazdaságilag változtatta meg viszonyukat, hanem politikailag is: a gazdaságilag független ülő Szerbia a szóbanforgó öt évben felvette a politikai küzdelmet is a Monarchia imperialista törekvéseivel szemben (tiltakozott Bosznia és Hercegovina 1908. évi annekesziója ellen), és a szerb burzsoázia a gazdasági független ülést ügyesen összekötötte fokozódó politikai akcióival. Szerbia balkáni politikai jelentősége éppen a vámháború időszakában növekedett meg, ekkor vált Délkelet-Európa fontos politikai tényezőjévé, melyre a többi balkáni nép feltekintett. A Monarchia külkereskedelme nem érezte meg túlságosan a szerb import elmaradását, annál inkább pár évvel később e harc politikai következményeit. Sokkal érzékenyebben reagált a vámháború által teremtett feszültségre és a külkereskedelmi kapcsolatok ellanyhulására Szerbia gazdasági élete, s ezért üdvözölte az 19J1. évi kereskedelmi egyezményt Ausztria-Magyarországgal, mely visszaállította a normális kereskedelmi forgalmat Szerbia egyik természetes partnerével. Az Ц11 -gyei kezdődő új szakaszban is arra törekedett az osztrák-magyar kereskedelmi tőke, hogy egyeduralomra tegyen szert Szerbiában, erre azonban most már kevéssé volt módja, meg kellett küzdenie az idegen konkurrenciával, mely időközben berendezkedett Szerbiában, a nagykereskedelem ellenállásával, majd 1912-től a balkáni háború által létrejött nehéz viszonyokkal, s így a korábbi kereskedelmi kapcsolatok normalizálásáról csak viszonylagosan lehet beszéliii. A balkáni háborúk idején a gazdasági nyomás helyett az osztrák-magyar külpolitika lépett akcióba és igyekezett ellensúlyozni a szerb burzsoázia önállósági törekvéseit, de ez a fellépés egyáltalán nem könnyítette meg a dualista Monarchia helyzetét a Balkánon. Az a körülmény, hogy a bécsi politika elvágta Szerbiát az Adriai-tengeri kikötőtől ós Albánia mellett exponálta magát, erősítette a szerb burzsoázián belül a monarchiaellenes hangulatot, s bár ezzel a kereskedelmi kapcsolatok érzékeny veszteséget nem szenvedtek, a konfliktus magva érlelődött a Balkánon. A tanulmány egyik fontos megállapítása, hogy a Szerbiába iráqyuló osztrákmagyar export a finánetőke reakciós csoportjának és a nemesi nagybirtokosok expanzív programja jegyében alakult ki, s ez a Monarchia kereskedelempolitikájának belső ellentétére utal. Az agrárprotekcionizmus megakadályozta az osztrák-magyar ipart abban, hogy kihasználja balkáni kereskedelmi összeköttetéseit és előnyös helyzetét. így a Monarchia ipara a birodalom határain belül, a peremterületek és a dolgozó osztályok rovására keresett magának hasznot. A hasznos összefoglalás sajnálatosan nélkülözi a kérdés magyar irodalmára való utalásokat. KOVÁCS ENDRE LÖBL ÁRPÁD HÁROM TANULMÁNYÁRÓL Löbl Árpád jugoszláviai történész munkájára kétségkívül érdemes felfigyelnünk. Egyike a vegyesnemzetiségű Vajdaság első történetíróinak, aki nemcsak „délszláv" Vajdaságról és nem a történelmi Magyarország „Délvidéké"-ről ír, hanem arról a Vajdaságról, amely a történelmi fejlődés során alakult nemzetiségileg tarka területté. Koncepciójának alapja a JKP nemzetiségi politikája, amely a centralizált jugoszláv királyságban meghirdette, majd az antifasiszta népfelszabadító háborúban megvalósította — a történelmi fejlődés sa játságos útját bejárt — Vajdaság autonómiáját. Ez a koncepció magábanfoglalja és az új történelmi körülmények közt továbbfejleszti a Vajdaság haladó szerb polgári politikusának, Vasa Stajicnak a gondolatát, aki az első világháború után elburján-