Századok – 1967

Történeti irodalom - Csornaja; L. B. ld. Melnyikov; D. J. - Diószegi István: Ausztria-Magyarország és a francia–porosz háború (1870–1871) (Ism. Incze Miklós) 702

TÖRTÉNETI IRODALOM 703 és így nem osztotta az udvari pártnak a német hegemónia visszaszerzésére készített terveit. A Deák-párt porosz annexiótól, bomlasztástól féltette a birodalmat, melyhez külpolitikai okokból ragaszkodott. E birodalmi poroszellenességhez liberális szempontok és a hagyományos oroszellenessóg járult. Az 1867 utáni osztrák külpolitika mórlege „éles porosz- és oroszellenesség, laza és bizonytalan franciabarátság, kevésre használható osztrák—francia együttműködés" (27. 1.). A birodalom tényleges szükségleteinek, a vezető osztályok törekvéseinek meg nem felelő állapot megváltoztatását a nemzetközi helyzet alakulására bízták. A szerző a Hohenzollern-konfliktus ós az osztrák külpolitika taglalásával indítja a tárgyalást 1870 júliusától. A porosz—francia ellentétek fegyveres kirobbanása után a harcoló felek és a küzdelemben érintett hatalmak természetesen saját céljaiknak megfelelően szerették volna mozg4gba hozni a Monarchiát; a francia diplomácia Oroszország révén igyekezett aktivizálni Ausztria-Magyarországot: lokalizált osztrák—orosz konfliktust kívánt; Poroszország ezzel szemben vissza akarta tartani a Monarchiát a háborúbalépéstől: hivatalosan biztosította, hogy nem áll szándékában „az Anschluss". Oroszországnak a Monarchiához való viszonyát a francia—porosz háborúban alapvetően a lengyel kérdés és a pontuszi probléma határozta meg, és így a háború lokalizálására törekedett, Anglia pedig úgy ítélte meg a helyzetet, hogy nincsenek meg a Monarchia háborúbalépósónek a feltételei, így az angol diplomácia az osztrák semlegesség híve, s fő célja a háború lokalizálása. Az 1870. július 18-i közös minisztertanács (eredeti szövegét a szerző Függelékben közli) feladata volt a Monarchia magatartásának eldöntése: az alapkérdésben — a be nem avatkozás álláspontjában — teljes volt az egyetértés. — Érdemben polemizál a szerző e jegyzőkönyv előző felhasználóival és értelmezőivel. A historiográfiai szemle után először azt tisztázza: ki milyen álláspontot képviselt. Beust minden számítását a francia győzelemre építette. Andrássy a háborút Oroszország visszaszorítására szerette volna felhasználni, kivárva az oroszellenes fellépés kedvezőbb körülményeit. Az udvari párt elgondolása a német hegemónia visszaszerzésére irányuló politikai terv megvalósítása volt. Az álláspontok tisztázása és a véleményeknek a külpolitikai koncepciók kereteibe illesztése után Diószegi arra az eredményre jut, hogy senkinek az álláspontja sem győzött, de a határozatban valamennyi résztvevő megtalálhatta a maga számítását: várakozás és a háborús részvétel lehetőségével különböző formákban való számolás, valamint a Monarchia külpolitikai gépezetének határozott irányba elindíthatása. „1870. július 18-án a Monarchia valamennyi számottevő tényező óhajának megfelelően elindult azon az úton, hogy a biztosra várt francia győzelem előnyeit diplomáciailag vagy ha kell, katonai tekintetben maximálisan kihasználja" (63. 1.). A koronatanács után a háborús készülődés került előtérbe és a közös minisztertanács sorozatos ülésezése a készülő háborús fellépés előkészítésének egy-egy fontos láncszeme volt. Az augusztus eleji részleges mozgósítás: a július 18-án elvileg jóváhagyott általános mozgósítás előkészítő és bevezető aktusa. — Párhuzamosan haladt a tervezett katonai fellépés belpolitikai előkészítése — a mindkét országrészben erősödő ós terebélyesedő munkásmozgalom elleni fellépéssel egybekötve. Az osztrák-magyar diplomácia előkészíteni igyekezett a háborúbalépés nemzetközi feltételeit; demonstrálta a beavatkozási készséget és biztosította, hogy a háború küszöbén a Monarchia biztonságban érezhesse magát Szerbia felől. Az első (és egyetlen) francia győzelem hírére augusztus 4-ón mozgásba jött a Monarchia nehezen elindítható háborús gépezete. Az ekkor hasznosnak Ígérkező háborús fellépés azonban a porosz győzelmek után katasztrofálisnak tűnt: a Monarchia ekkor békés terveiről és kizárólagos védelmi elképzeléseiről igyekezett meggyőzni az európai hatalmakat. A hirtelen foganatosított intézkedések, hogy a készülődós offenzív élét letompítsák, nem leplezhették az osztrák-magyar külpolitika zsákutcáját. Az új külpolitikai helyzet új reális külpolitikai irányvonal kidolgozását követelte. A porosz katonai sikerek új helyzetet teremtettek és új nemzetközi problémákat vetettek fel Európában. Ausztria-Magyarország egyetlen számottevő — a német és a keleti kérdésben támaszt jelentő — szövetségesét elvesztette és mértéktelenül megnőtt ellenfeleinek hatalmi súlya. Az új helyzetben a hatalmak törekvéseit és a vezető osztrákmagyar politikai csoportok véleményét kellett számításba venni. Az európai hatalmak külpolitikai reagálását vizsgálva Diószegi rámutat, hogy az új nemzetközi helyzetben a magyar uralkodó osztály vezető politikai pártja számára lehetetlenné vált az orosz- és porosz-ellenes irányvonal együttes tartása, s érdekes elemzéssel vizsgálja: hogyan függött a külpolitikai irányulás a Deák-párton belül attól, hogy ki ítélte az orosz és ki a porosz