Századok – 1967

Történeti irodalom - Csornaja; L. B. ld. Melnyikov; D. J. - Diószegi István: Ausztria-Magyarország és a francia–porosz háború (1870–1871) (Ism. Incze Miklós) 702

704 TÖRTÉNETI IRODALOM 704 veszélyt súlyosabbnak. — A magyar külpolitikai elgondolásnak a franciabarátság —' a hagyományos liberalizmus és a Monarchia hatalmi érdekeinek féltése miatt — jellemző vonása maradt. A porosz veszéllyel szemben a nemzetközi támaszt a Deák-párt egy része Oroszországban fedezte ugyan fel, de az orientáció kérdésében megoszlottak a vélemények. Az osztrák Verfassungsparteimagatartását a porosz győzelmek után a porosz-ellenesség elhalványulása jellemezte, Diószegi szerint a part egyértelműen német álláspontra helyezkedett. 1870 őszén az osztrák alkotmánypárti sajtó központi kérdésévé az osztrák—• német együttműködés gondolata vált. 1870 szeptemberétől a Verfassungspartei határozott németbarátsága a hivatalos külpolitika mozgási, szabadságát szűk térre korlátozta. Az udvari párt, az arisztokrácia azonban a hagyományos konzervatív oroszbarátságot kívánta a gyengülő francia szövetség helyébe állítani. Az 1870. augusztus 22-i közös minisztertanácson Beust semlegességi nyilatkozat kicserélését javasolta Angliával — azután, hogy augusztus elején az olasz kormány poroszellenes európai koalíció kialakítása érdekében lépett fel: „semleges liga" megalakítása érdekében küldött jegyzéket Angliához, és az angol semlegességi javaslathoz a cárizmus — a szélsőséges porosz győzelmi remények mérséklése érdekében — csatlakozott. Beust nem tudta maga mögött sem a Verfassungspartei-t, sem a Deák-párt egy részét. — A minisztertanács elfogadta az angol semlegességi indítványt, hozzájárult az Oroszország részéről kezdeményezett közeledéshez és ahhoz, hogy a Monarchia Franciaország integritásának megvédése érdekében diplomáciai tevékenységet fejtsen ki. Mindez az osztrák külpolitika új aktivitását eredményezte, s ismét bizakodtak abban, hogy a Monarchia a poroszellenes politika továbbfolytatásához komoly partnert talál. Erre az optimizmusra a francia fősereg Sedan melletti kapitulálása cáfolt rá. Beust diplomáciája ezután az augusztus közepe óta formálódó poroszellenes koalíció szétbomlásának megakadályozására irányult. Formális eredménye: orosz és angol diplomáciai nyomás Bickmarckra, hogy a nemzeti védelem kormányával tárgyalásokat kezdjen, a status quo alapján kötetendő békét azonban Bismarck a leghatározottabban visszautasította. Oroszország Sedan után felismerte, hogy lehetetlen a beavatkozás, mivel a háborúban többé nem két egyenlő fél áll egymással szemben. Ez az Oroszországra támaszkodni próbáló poroszellenes-franciabarát osztrák politika továbbfolytatásának kudarcával volt egyértelmű. Beust nem építhette többé törekvéseit komoly nemzetközi erőkre. Október eleje óta csak a porosz sikerek feltartóztatására kínálkozhattak alkalmak, és Beust ezek maximális kiaknázására törekedett (olasz és angol akciók). Október végétől, Metz feladása után az osztrák diplomácia kénytelen belátni: nem lehet elérni, hogy Franciaország minimális veszteséggel kerüljön ki a háborúból, s ettől kezdve a porosz területi feltételek elfogadására ösztökéli a nemzeti védelem kormányát. Beust számára „a Franciaország megsegítésére irányuló tevékenység csak egyik eszköze volt annak a külpolitikának, amely a porosz győzelmek következményeinek elhárítását tekintette a Monarchia alapvető feladatának" (150. 1.). Az osztrák külpolitika a német egyesítés utolsó szakaszának megakadályozására törekedett, a prágai béke 4. cikkelyére — a dél-német államok nemzetközi státusának szabályozására — hivatkozva. E tevékenység azonban — s ezt a szerző részletesen elemzi — nem járhatott sikerrel. A november 6-i közös minisztertanács — végül is szembenézve azzal az eshetőséggel, hogy Németország egyesülése bekövetkezik — demobilizálást határozott el. Àz osztrák diplomácia, ha taktikai szempontok hatása alatt is, az egységes Németország kialakulásának megváltoztathatatlan tényét kezdte tudomásul venni. — November második felében következett be a fordulat a német kérdésben annál is inkább, mivel az osztrák-magyar diplomácia figyelmét a Monarchia létfontosságú problémájára irányították a keleti kérdés új fejleményei, amivel a monográfiának a pontuszi válságot tárgyaló fejezete részletesen foglalkozik. — Ekkor már a konzervatív—föderalista irányzat hívei jutottak a Monarchiában túlsúlyra és Beust — az alkotmánypárti bázis elvesztésével — mindinkább az udvari körök függvényévé vált. Az orosz jegyzék (a cárizmussal is feszült viszonyba kerülésen túl) belpolitikai tekintetben azt is jelentette, hogy az osztrák-németek után a magyarok is erőteljesen szembekerülnek Beusttal. Mindez csaknem teljes belpolitikai és teljes külpolitikai elszigetelődést eredményezett, s Beustnak vissza kellett utasítania a jegyzéket és fel kellett adnia a poroszellenes politikát, hogy a Monarchia külpolitikai helyzetét javítsa. A november 14-i közös minisztertanács rugalmas határozatának mikénti felhasználása a Monarchia belső erőtényezőinek további alakulásától és a nagyhatalmak állás-