Századok – 1967

Vita - Zádor Anna: Az újkori magyar művészet periodizációjának problémái 639

AZ ŰJKOBI MAGVAK MŰVÉSZET PEBIOMZÁCIÓJÁKAK PROBLÉMAI 643 körül, hanem továbbél, mutatja Kelety Gusztáv 1870-ből való A száműzött parkja c. festménye, amely tehát Munkácsy és Szinyei korai műveinek kortársa. A romantika stílusával lezárulnak — egyelőre legalább — olyan stílusszerinti korszakolási lehetőségek, amelyek nagyjában azonos keresztmetszeteket szolgáltatnak minden terén a képzőművészeteknek. E korszakban — miként a barokk és a klassziciz­mus korában — megfelelő időbeli különbséggel, de nagyjában azonos értelemmel hasz­nálható az egyetemes művészetromantika fogalma. Nem lenne felesleges a hazai roman­tikus művészet sajátosságait, előrehúzó és visszafelé mutató jegyeit végre tisztázni és ennek segítségével a most talán vitatható, mert, nem eléggé tisztázott megállapításokat, jellegzetességeket élesebben megvilágítani. De nem a romantika körül rejlik a főproblómánk. Inkább a következő korszak stílusmeghatározása terén, azaz a XIX. század utolsó és bonyolult 30 — 40 évében. E korszak főhőse Munkácsy. Nemcsak mert egyetemes mértékkel mérve is kimagasló művészeti teljesítményt nyújtott, nemcsak mert legjava műveiben az előbb jelzett, alapjá­ban túlhaladt és megkésett tematikát úgy tudta előadni, hogy az valóban élő ható­erővé vált. Az a többlet, az az ellenállhatatlan valami, ami Munkácsy legjobb művei előtt elfogja a nézőt, nem pusztán művészi kvalitásaiból fakad, hanem egy új vonásból, valami új népiesség jelentkezéséből, amit szinte plebejusságnak nevezhetnénk. Ez a befelé forduló humánum, amely alapjában minden konkrét helytől és időtől távoltartva magát, valami nagyon* is aktuálisat, frisset állít elénk, ritka a maga korában. Hozzá mérten minden rokon jelenség körötte — beleértve Biharit vagy a korai Deák-Ébnert vagy a kevésművű Gyárfást — kisszerűnek, jelentéktelennek tűnik. A nagy lélegzet csak itt, Munkácsy műveiben található. Mondtunk-e valamit, ha ezeket a romantika vagy a kritikai realizmus vignettájával látjuk el? és érdekes-e vajon, hogy Munkácsy néhány tájképében, csendéletében a plein air valamiféle kezdetét, a fényfestés új kor­szakát nyitja meg? Hiszen nem vitás, hogy Szinyei Majálisa a XIX. század egyik leg­nagyobb magyar festői teljesítménye, vagy Mészöly néhány ködben-párában úszó intim tájképe vagy a korai Mednyánszky árnyék és fény, borongás és köd finom szövedéké­ből ötvöződő festészete jelentékenyebb e tekintetben, többet nyújt a jövő számára. Itt, ebben az atmoszféra- és fényfestésben rejlik a kor festészetének másik fő ága, Mészöly és Szinyei egykorúak Munkácsyval, Mednyánszky nyolc évvel fiatalabb. Amíg az első kettőben még van valami gondtalan derű, valamiféle „megállt az idő"-hangulat — Mednyánszkyra ez már sehogyan sem illik. Tragikus feszültség és komorság, tájaiban, alakjaiban egyaránt, s itt él tovább Munkácsy feszültsége is, megfelelő átértelmezésben. Ne feledjük azt sem, hogy a kb. 1865 és 1896 közötti időnek az egyik fő jellemvonása az építészeti tevékenység mennyiségi növekfedése. Szempontunkból nem az a lényeges, hogy e városképeinket meghatározó építészeti tevékenységnek milyen az értéke, minősége, hanem inkább az a kérdés, hogyan illeszthető festészetünk ehhez az építészethez. Bonyolítja mindezt e korszak szobrászatának kérdése is. Izsó Miklósnál — az e korszakba is átnyúló közvetlen előzménynél — a legjobb értelemben népi elemeket felhasználó szobrászat Fadrusznál már pátosszal teli, megkapó monumentálítássá, hősö­ket teremtő képeséggé változik. Emellett telve van előremutató, mintegy szecessziós és visszahúzó, valami bágyadt természetközelséget árasztó jegyekkel. Dp már Stróbl Alajos — aki alig tíz évvel Szinyei után lép fel — nagyon külsőleges, nem szobrászi jegyet mutat, noha a kiemelkedő művészek egyike. Az Anyánk (1892) nemes szépsége mellett ott van a Mátyás király-kút szóteső jelenetezése, az emlékműszobrok hamis idealizálása, fáradt páthosza: mindez még e nagy mesternél is jelzi az akademizmus veszélyeit. Hova tegyük, melyik stílusfogalomhoz soroljuk az egészet? Fokozza a megoldás nehézségét, hogy a XIX. század végének és a XX. század első felének művészetével foglalkozó, egyre élénkülő publikációs tevékenység az egye­temes művészet terén általában nem foglalkozik átfogó korszakok vagy stíluskorok prob­lematikájával. Az egyetlen idevonatkozó tanácskozás 1960-ban Heydenreich és Pevsner vezetésével a historizmus kérdéseit boncolta, és nagyjában csak az építészet kérdésével foglalkozott. Historizmus szerintük minden, ami történeti stílusok egyidejű felidézését engedi meg. Az értékelés pozitív és negatív okait vizsgálva — különös tekintettel arra, hogy miben 'és mennyire készíti elő e historizmus a XX. századot — a festészet és szob­rászat kérdése, csupán kutatási programként merült fel (Historismus und bildende Kunst. Vorträge und Diskussionen, München. 1965). A XIX. század vége, valamikor 1896 táján, korszakhatár. Eldöntendő, hogy fő­vagy alkorszakhatár — a magam részéről inkább főkorszakhatárnak tekinteném, oly korszak kezdetének, amely majd magába foglalja a XX. század első két évtizedét és a Tanácsköztársaság bukásával zárul.

Next

/
Thumbnails
Contents