Századok – 1967

Vita - Zádor Anna: Az újkori magyar művészet periodizációjának problémái 639

644 ZÁDOR ANNA Már alig beszélhetünk stíluskorszakról, inkább egymás mellett élő stílusáramlatokról, amelyek esetleg kölcsönhatásban állnak egymással vagy egymástól látszólag függetlenül léteznek. A közös vonást, a lényeg azonosságát vagy legalább is rokonságát csak nagy távlatból, magas nézőpontból lehet észrevenni. Talán egy nagyon tágértelmű szecesszióstílus az, ami leginkább összefűzi a különféle törekvéseket. Bizonyos, hogy az építészetnek fontos szerep jut e korszakban, amiben része van a gazdasági fellendülésnek, az önáltató, jelmezben magát mutogató társadalomnak is, ami e korszakra jellemző. Még tart a nagyhangú, sokszor álreprezentatív építészet a történelmi stílusok egymást váltogató-keverő alkalmazásával. A méretek növekedése, hatásosságukat a díszek szaporításával fokozni igyekvő, de alapjában azt gyengítő épülettömegek mellett egyre nagyobb, alapjában érthetetlen rendeltetésű belsőségek keletkeznek, akár a néhai királyi palota főlépcsőházára vagy a mai Nemzeti Galéria földszinti termére gondolunk is. De e művekkel egyidőben keletkeznek olyan művek — főleg a legkiemelkedőbb építész, Lechner Ödön munkásságában —, amelyek formában és szerkezetben döntően újat nyújtanak. Lechner Ödön — aki születési évét tekintve Munkácsy kortársa — a historizmus francia iskolája felől indult, hogy új építészeti stílust — véleménye szerint magyar építészetet — alakítson ki. Elgondolkoztató, hogy ez a fellángoló nemzeti érzés, a magyar építészeti stílus megteremtésének vágya — késői utóda Ferenczy István szobrászatteremtő elképzelésének — minő kapcsolatban lehet az ezredéves kiállítás „fényes múltat" hirdető eszméjével, azzal a megkésett romantikával, amely egyébként nálunk nem bontakozott ki. Az is kétségtelen, hogy Lechner törekvései ennél többre irányulnak, mélyebben gyökereznek bele a kor vívmányaiba. Munkássága összefüggésben áll több műszaki tudomány ekorbeli fellendülésével, új anyagok és szerkezetek kialakításával. Elsősorban nem is a sajátos lechneri díszítés a fontos itt, hanem új szerkezetek alkalmazásának az a bátor módja, amellyel nála (később követőinél is) találkozunk. A nagy fesztávolságú belső terek, a lebegni látszó lépcsőpihenők, a vékonynak tűnő homlokzatfalak. Gondolok az Iparművészeti Múzeum nagy üvegcsarnokára, emeleti lépcsőpihenőjére, a Postatakarékpénztár homlokzatképzésére és ma már sajnos nyomtalanul eltűnt földszinti nagy pénztártermére. Noha stílusteremtő törekvései nem egyértelműen dicséretesek, nem feltétlenül helyes kisméretű síkdíszitésnek monumentális méretekben vagy helyen való alkalmazása: több és döntőbb változás történt itt, mint a friss színesség ós a szokatlan dekoráció bevezetése. Épületeinek tömegformálása a kor legjobbjai közé tartozik, tórkapcsolásainak bátorságát, térszintek áthidalásában mutatkozó leleményességét olyan friss áramlatnak tekinthetjük, amely — sajátos népinemzeti törekvésektől függetlenül — a haladás irányába mutató legjelentősebb előretörés. Kétségtelen, hogy a Leehner által megindított és széles tanítványi gárdája révén terjesztett új építészeti felfogás — változataival együtt — az ország egész területén elterjedt, és mint sajátos építészeti stílus, Soprontól Marosvásárhelyig, szinte mindenütt felbukkan. Ha Medgyaszay István 1908-ban épült veszprémi színházának tiszta vasbeton szerkezetére vagy a Korb-Giergl építette Zeneakadémia 1907-ből való erkélyének közbülső támasztás nélküli vasbeton áthidalására emlékeztetek, akkor építészetünk kimagasló és a kor fejlett építészetével együtt haladó teljesítményei közül vetítettem szemünk elé egy-két példát. A Leehner Ödön és köre által képviselt felfogás hivatalossá nem vált ugyan sohasem, de részt vett a kor legjava építészeti megbízásainak megoldásában ós korszakunk végén mindjobban fejlődött át egy olyan irányba, amelyben a népi motívumkincs, a tarka dekorativitás háttérbe szorul, hogy a valóban modern építészet megkívánta formák és anyagok, szerkezetek és megoldások minél zavartalanabbul érvényesülhessenek. Ennek a felfogásnak kimagasló képviselője az ugyancsak Leehner köréből kiindult Lajta Béla, akinek Vas utcai iskolája és Martinelli téri üzletháza a legjobb példája az olyan építészetnek, amely egyénit és modernet, nemzetközit és mégis valami sajátosan nemzetinek érvényesítését jelenti. Nevével csak jelezzük a legfontosabb, korántsem elszigetelt példát. Az építészettel foglalkozó megjegyzéseink már érzékeltették, hogy ekkor a nagy várossá fejlődés volt jellegzetes, első sorban Budapest, de lépésről-lépésre haladt vidéki városaink fejlődése is. A város-fejlődés e korszakra jellegzetes folyamata mélyítette még azt a szakadékot, amely festő és társadalma közt fennállt. Noha e korszaknak legnépszerűbb művészete a festészet volt, miként külföldön, nálunk is legjava festőink keresik a várostól és annak társadalmától való félrevonulást, a magukválasztotta tömörülést. A csendes és idilli vidék szinte mitizált időkivülisége vonzza őket, ahol sem a nagyváros zavaró külső hatásaitól, sem a kulturális élet retardáló mozzanataitól nem kell szenvedniük. így jön létre 1896-ban Hollósy Simon és Ferenczy Károly vezetésé-