Századok – 1967

Vita - Tóth Sándor: Válasz Ölvedi Ignác bíráló megjegyzéseire 636

Tóth Sándor: Válasz Ölvedi Ignác bíráló megjegyzéseire A felszabadulás katonai történetével foglalkozó, szerény célkitűzésű munkámmá szemben Ölvedi Ignác a hadtudós magas mércéjét állította. Annak előrebocsátása mel lett, hogy könyvemnek a széles olvasóközönséghez szóló népszerű összefoglalás szerepéi szántam, és nem tűztem magam elé a hadműveletek részletes hadművészettörténeti feldolgozását, néhány észrevételt kívánok tenni bírálóm kritikai megjegyzéseire. Jól tudom, hogy a katonapolitikai helyzethez hozzátartozik az ország hadipoten ciáljának felmérése is. Azt azonban erősen kétlem, hogy annak „bemutatásával és fel mérésével leplezhetjük le igazán Horthy és a Lakatos-kormány célkitűzéseit". Vélemó nyem szerint a horthysta klikk 1944 őszi tevékenységét akkor értékeljük valóban helyesen, ha azokat a tényezőket és elképzeléseket elemezzük, amelyek megszabták, illetve befolyásolták a kudarcba fulladt politikai manővereket. Márpedig a közismert tények azt bizonyítják, hogy Horthy és környezete vajmi kevéssé vette figyelembe a hadipotenciál kedvezőtlen alakulását. Ám vágyaik és terveik irrealitását elsősorban és döntően nem is ez, hanem a katonai helyzet alakulása és az ország -politikai erőviszonyai determinálták. Éppen ezért a hadipotenciál számbavétele nem módosíthatja és nem változtathatja meg Horthyék 1944 őszi politikájának értékelését. Ez az oka, hogy figyelmen kívül hagytam erre vonatkozó elemzéseim során. Ott azonban, ahol a hadipotenciálriak szerepe van — Hitler és a német főparancsnokság Magyarországhoz fűzött elgondolásainál — nem hagyom számításon kívül. Ölvedi szerint nem adok kielégítő választ olyan kérdésekre, mint az ország katonai erejének nagysága, a honvédség magasabb egységeinek elhelyezkedése. Vita helyett utalok könyvem 9., 20. és 27. oldalaira, ahol a szükséges adatok megtalálhatók. Meglep azonban a csapatok erkölcsi-harci szellemének bemutatását hiányoló észrevétele. Könyvemben ugyanis egyik fontos feladatomnak tekintettem: részletesen, adatszerűen ábrázolni a magyar csapatok felbomlásának folyamatát. Sajnálom, hogv ezek a részek is (42 — 48., 120—122., 176 — 182., 256 — 257., 294 — 296., 309 — 310. old.) elkerülték bírálóm figyelmét. Ölvedinek abban igaza van, hogy a magyar vezérkar tervével s a német—magyar katonai vezetés viszonyával nem foglalkozom. Ezek — a hadipotenciálhoz hasonlóan — nem befolyásolják a horthysta politika megítélését. Magam pedig e politika felemásságát, irrealitását s a kiugrási kísérlet előkészítetlenségót előidéző tényezők számbavételét tekintettem legfőbb célomnak, könyvem első fejezetében. Abból, hogy a fegyverszünetet és a „debreceni hadművelet"-et szerkesztési meggondolásoktól vezetve, egymást követő fejezetben tárgyaltam, Ölvedi mondanivalómmal ellentétes tartalmi következtetéseket von le. Állításával ellentétben könyvem 34. és 39. oldalán világosan érzékeltetem, hogy az október 14-i minisztertanács és a 15-i koronatanács állásfoglalására hatással volt a katonai helyzet alakulása. Megjegyzem, hogy a könyvem megjelenésének időszakában közzétett önálló tanulmányomban1

is foglalkozom ezzel a kérdéssel, tehát nem tagadom a katonai helyzetnek Horthy állásfoglalására gyakorolt hatását. Ölvedi' önkényes belemagyarázásával szemben könyvemben a 21., 22., 30. és 35. oldalon kifejtem, hogy Horthy egyáltalán nem akart szembefordulni a németekkel, és nem is értette meg a Szembefordulás szükségességét. Erősen vitathatónak tartom Ölvedi alábbi véleményének helyességét is: „Nem mindegy, hogy egy államfő politikai meggondolásból vagy katonai szükségszerűségből kér fegyverszünetet." Űgy gondolom, különösebb bizonyítás nélkül is világos, hogy valamely hadviselő félben a fegyverszünet gondolatát általában a katonai szükségszerűség 1 Tóth Sándor: A horthysta klikk 1944. október 15-i kiugrási kísérletéről. Hadtörténelmi Közlemények (a továbbiakban H. K.), 1965. 3. sz.