Századok – 1967

Vita - Ölvedi Ignác: Kritikai megjegyzések Tóth Sándor: „A szovjet hadsereg felszabadító harcai Magyarországon” c. művéhez 621

622 ÖLVEDI IGNÁC eredményeivel, a szovjet hadsereg szabadságunkért és függetlenségünkért hozott áldozatával igyekszik megismertetni az olvasót. A mű értékét nagyban emeli, hogy azt — nagymennyiségű történeti irodalom feldolgozása mellett — a szovjet főparancsnokság, a 2. és 3. Ukrán Front hadműveleti okmányainak felhasználásával, azok tanulmányozásával és elemzésével írta meg. Mondanivalójában, a tényanyag gazdagságában felülmúlja az erről a témáról eddig megjelentetett könyveket. Azokhoz viszonyítva fejlődés, hadtörténelmi irodalmunk figyelmet érdemlő eredménye. Jelentős hozzájárulás hazánk felszabadításának megismertetéséhez, a szovjet hadsereg internacionalista szerepének bemutatásához. Könyvének előszavában a munka céljáról Tóth Sándor a következőket írja: „Könyvem megírásakor arra törekedtem, hogy részletes összefoglalását adjam a felszabadulás katonai történetének, megmutatva annak a háború egészében elfoglalt helyét és szerepét. . . Ennek megfelelően a harccselekmények leírásához alapvető forrásanyagként a korabeli szovjet hadműveleti iratokat használtam fel. A német nyelvű kiadványokat zömmel kiegészítő anyagként vettem figyelembe és sok esetben csupán utalok rájuk a megfelelő helyeken."1 Ezt az ígéretét a szerző sajnos csak részben tartotta meg. Több fontos kérdést megkerült, elnagyolt, nem munkált ki megfelelően, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyott. Ez különösen a katonapolitikai, hadászati, hadműveleti értékeléseknél és bizonyításoknál tapasztalható. A tárgyalás során nem mindig elég következetes. A német nyelvű irodalmat nem „kiegészítő anyagként", hanem gyakran kritika nélkül használja. Ez különösen az októberi harcokban főszerepet játszó Plijev lovas-gépesített csoport tevékenységére vonatkozik. Ennek harccselekményeit, a gyakran változó helyzet elemzését, értékelését alapvetően német könyvészeti irodalomra támaszkodva mutatja be, nem veti össze a szovjet levéltári anyaggal. Ebből következik, hogy több eseményt nem helyesen, egyoldalúan tárgyal, a mondanivaló nem tükrözi vissza mindig az eredeti hadműveleti és harcászati helyzetet. Az is előfordul, hogy a történelemnek ellentmondó elbeszéléseket hitelesít. Ehhez tartozik például a „vízalatti híd Ercsinél a Dunán" (145.1.). Találkozunk a katonai szakkifejezések helytelen használatával is, ami a hadtörténelemben jártas olvasóban visszatetszést szül. Ezekhez a problémákhoz kívánok hozzászólni. A szerző könyvét öt fejezetre osztotta. Az elsőben igyekszik bemutatni, értékelni a felszabadító hadműveletek megindulása előtti katonapolitikai helyzet alakulásat és az arcvonal eseményeinek hatását a magyar uralkodó osztályok politikájára. Érthetetlen okokból előbbit leszűkítette az osztályviszonyokra, az uralmon lévő párt és kormány politikai célkitűzéseire. Figyelmen kívül hagyta, hogy a katonapolitikai helyzethez hozzátartozik az ország hadipotenciáljának felmérése is: a gazdasági állapot, a termelőképesség, a katonai erő, a lehetőségek számbavétele és értékelése. Ennek a bemutatásával és felmérésével leplezhetjük le igazán Horthy és a Lakatos-kormány szándékát. Azokra a kérdésekre, hogy a horthysta Magyarország 1944 szeptemberében mit és mennyit termelt, milyen katonai erővel rendelkezett, hol helyezkedtek el a honvédség magasabb egységei, müyen volt a csapatok erkölcsi-harci szelleme, mi volt a Honvéd Vezérkar terve, milyen volt a magyar katonai vezetés és a „Dél" hadseregcsoport között a viszony stb. problémákra a fejezetben nem találmik kielégítő választ. Nem lehet egyetérteni Horthy kiugrási kísérletének az 1. fejezetbeni (32 — 60.1.) tárgyalásával. Tóth Sándor ezzel a fegyverszünet elfogadásának és aláírásának körülményeit elszakította a „Debreceni" hadművelettől. Nem mutatja meg, hogy Horthy a fegyverszünet aláírásához végül is az október 6-án indított hadművelet első négy napjának hatására járult hozzá. Nem mindegy, hogy egy államfő politikai meggondolásból vagy katonai szükségszerűségből kér fegyverszünetet. Azzal, hogy a fegyverszünet problémáját a hadműveleti eseményektől elszakítva tárgyalja, az egész ügynek olyan színezetet ad, mintha Horthy is megértette volna, hogy tovább várni nem lehet, s szembe kell fordulni a németekkel. „Ha azzal számolnánk is — mondja a vezérkari főnök 1944. szeptember 4-i memoranduma —, hogy Németország a háborút elvesztette, akkor is végsőkig kell határainkat védeni, nehogy a bolsevizmus martaléka legyünk, mert a legrosszabb esetben egy nemzeti tragédia esetén is csak úgy tudjuk nemzetünk fennmaradását biztosítani, ha az oroszokat távoltartjuk és egy gyászos megszálláshoz az angolszászoknak időt nyerünk."2 A kormány és a vezér'Tdíft Sándor: A szovjet hadsereg felszabadító harcai Magyarországon. Bpest. Zrínyi Katonai Kiadó. 1965 - 6—7.1. 2 A Honvéd Vezérkar főnökének 1944. szept. 4-i memoranduma. Idézi Nagybaconi Nagy Vilmos: Végzetes esztendők 1938—45. (Emlékirat). Bpest, Körmendy. 1947. 211. 1. Lásd még errevonatkozóan : „A Honvéd Vezérkar 1944. szeptember 4-i memorandumának vitájához" c. tanulmányt. Hadtörténelmi Közlemények 1965/4. sz. 680—697.1.