Századok – 1967
Tanulmányok - Berlász Jenő: A pest-budai céhes ipar válsága és a Ferenc-kori céhszabályozás (1790–1840) 546
572 BERLÄSZ JENŐ jogait: a szakmai igazgatásnak és ügyintézésnek meglehetősen széles körét. A céhbiztos felügyelete mellett (46. c.) szabadon tarthatták gyűléseiket (41—42. c.), választhatták testületi elöljáróságukat (48.c.), szedhettek tagsági járulékokat (41. c.), bizonyos illetékeket (26. c.), s módjukban állt jövedelmüket szociális célokra elszámolási kötelezettséggel felhasználni (50—51. c.). Ám díj- és illetékszedési jogukat ez a rendelet is tovább korlátozta mind tételekben, mind összegszerűségben (23—26., 54 c.). Ugyancsak fenntartotta az 1813. évi rendelkezés — de szintén csak hatósági ellenőrzés mellett — az inasok képzésének és felszabadításának (1—9. е.), a legények vándorlásának (10—11. c.), alkalmazásának (12—14. c.), bérezésének (20. c.) és fegyelmezésének (16—20. c.), valamint a mesterré fogadásnak, azaz a remeklésnek és a recepciónak (21—27. c.), továbbá a mesterjogra, mesterérdekekre való felügyeletnek (34—40. c.) alapvető fontosságú jogait. Végül ami a városi céhek területi hatáskörét illeti, e tekintetben a Generalia principia félreérthetetlenül kizárta a vidéki, különösen a földesúri birtokon élő kézművesek dolgába való beavatkozást, -— viszont továbbra is megengedte, hogy idegen városokban élő egyes céhet len mesterek, mint Landmeisterek bekéredzkedhessenek más városi céhbe, s — a Mária Terézia-kori tilalmat figyelmen kívül hagyva104 — lehetővé tette azt is, hogy egész mestercsoportok mint filiális céh csatlakozzanak valamely más város céhéhez (14, 28—29, 33. c.). A céhi önkormányzatnak e lehetőségei adtak módot a céhes szervezkedés legfőbb értelmét jelentő kiváltságnak, a monopóliumnak élvezetére. Az 1813. évi rendelet a céhmonopóliumot lényegében nem kívánta megcsonkítani. Elvben kimondta s biztosította a városokban létező céhbeli szakmák, helyesebben ezek mesterei számára mind a munkavállalás és árutermelés, mind a hetivásári áruértékesítés kizárólagos jogát (36. c.), — egyaránt kizárva a versenyből az idegen céheket (34. е.), a szakmabeli, de mesterjoggal nem bíró kézműveseket és a kiskereskedőket (35. c.). Ám gyakorlatilag a fejlődő társadalmi szükségletek kielégítésének közérdeke már régebben áttörte a monopólium falait: II. József kora óta nemcsak a manufaktúraállítás, hanem kivételes esetekben a mesteri állást el nem nyert legények önálló iparűzése (a szisztematizált kontárság) is lehetővé vált,105 s megengedetté a vándorkalmárok (zsidók, felvidéki szlovákok) házaló kereskedelme.106 Ezt a gyakorlatot részben a Generalia principia is fenntartotta (20, 36. c.), de — mintha csak kárpótolni akarta volna a céheket — megszüntette a mesterlegények külön korporációinak, a szokásjogi alapon évszázadok óta működő legényládáknak működését (19. c.). Mindezen túl különös figyelmet szentelt a rendelet egy a monopólium védelmében kifejlődött s szokásjogi erőre emelkedett gyakorlatnak, az ún. céhzárlatnak. Mint ismeretes, ez abban állt, hogy a céhek fejlődésüknek bizonyos fokán, amikor úgy vélték, hogy termelésük, illetőleg munkakapacitásuk teljes mértékben megfelel a helyi szükségleteknek, törvényes és nem törvényes eszközökkel megakadályozni törekedtek a mesterlétszám további szaporítását. Olykor a kiváltságlevelekbe is sikerült becsempészniük ilyen zártszámcikkelyt a fogyasztóközönségnek nem csekély sérelmére. Nem csoda, ha a vidéki, a nemesi-paraszti fogyasztás érdekében a feudális törvényhozás már igen korán tiltakozott az ellen a visszaélés ellen (1715:79. tc., 1729:40. tc.). Tilalmazta 104 Uo. 55. 1. 105 Gyömrei: Bp. Gazd.-tört. 128. 1. — Makoldy : i. m. 61 — 68. 1. 106 Pólya: i. m. 178 — 200. 1.
