Századok – 1967
Tanulmányok - Berlász Jenő: A pest-budai céhes ipar válsága és a Ferenc-kori céhszabályozás (1790–1840) 546
558 BERLÄSZ JENŐ a) Pest kézművesipari apparátusa meglehetősen tagolt, sokoldalú volt, készséggel a városi (német) és vidéki (magyar) élet felmerülő köznapi szükségleteinek fedezésére, sőt a polgári és nemesi rétegek több-kevesebb fényűzési és kulturális igényének kielégítésére is. b) Az ipari teljesítőképesség viszont nem igen mondható magasnak, hiszen 100-nál nagyobb mester létszámú iparág mindössze három fordult elő (német szabó, varga és csizmadia ipar), 100-at megközelítő meg csak kettő (hentesek és bérkocsisok). — Innen meglehetősen nagy az esés a következő kategóriáig: 50 mesteren felüli iparág ti. csak egyetlenegy szerepel (az asztalosipar).Feltűnően kevés volt az olyan szakma is, amelyben 31—-50mester működött (5). Alig szélesebb körben figyelhető meg 20 és egynéhány,mester (11). 11 és 20 közötti mesterlétszámú ipar is csak 31 volt. Az abszolút többség (88) az 1—10 mestert foglalkoztató szakmáknak jutott. Ilyen kapacitás mellett vajmi szerény árutermelés volt lehetséges, szélesebb vidék számára szóló semmiesetre sem. A pesti ipar zöme úgy látszik csak a városi piacnak dolgozott, de több tekintetben (textilipar, fémipar) nyilván még ennek a piacnak minőségi és mennyiségi igényeit sem tudta távolról sem kielégíteni. Összefoglaló pesti legénystatisztikánk — mondottuk -— nincsen. Mégis feltehetjük, hogy az egész kéz művesiparra nézve a legény—mester arányt 3:1-nél ekkoriban sem igen lehet többre becsülni. Tehát 6000—7000 főnél nagyobb segédszemélyzettel aligha kell kiegészíteni a megismert ipari keretet. Továbbá fontos kérdés, hogy ez a lényegében csupán városi orientációjú kézművesség hogyan oszlott meg a megnövekedett Pest egyes kerületei között. Ezáltal kapunk ti. felvilágosítást arra, vajon a gazdag városrészek mellett a szegény külvárosok is el voltak-e látva kellőképpen iparosokkal. Idevágóan be kell érnünk egy egyszerű mesterszám-statisztikával. Palugyay 1850. évi közlése szerint a rendi világ elmúltával a Belvárosban 805, a Lipótvárosban 590, a Terézvárosban 1004, a Józsefvárosban 433, a Ferencvárosban 161 kézműves adózott.5 6 Ez az eloszlás nagyjából arányosnak látszik az egyes városrészek egykorú népesedettségével (Belváros 13 665, Lipótváros 10 578, Terézváros 33 751, Józsefváros 17 554, Ferencváros 8280 fő) és szociális viszonyaival.5 7 Végül tisztázandó még a kézművesipari szervezet jellege, pontosabban az a kérdés: mekkora hányada tartozott a fent ismertetett szakmáknak céhes keretekbe s hányadrésze volt céhenkívüli, ún. szabadipar? Tudni kell ui. azt, hogy Pesten a XIX. század elején a céhes kiváltságolt helyzet nem volt általános jellemzője a kézműves tevékenységnek. Céhprivilégiummal, a városi piaci körzet monopolizálására módot nyújtó jogosítvánnyal az iparoknak csak bizonyos köre volt ellátva; ide inkább csak a régi, hagyományos szakmák számítottak, amelyeknek az országban és a Monarchiában már száz- vagy többszázéves múltjuk volt, s kézműves karakterüket általánosan elismerték. Újszerű foglalatosságoknak rendszerint hosszú ideig nélkülözniök kellett a céhkiváltságot, s tűrniük mindenféle konkurrenciát. Céhes jogokért ezek csak olyankor nyújthatták ki a kezüket, ha kiállták az idők próbáját, ha gyökeret tudtak ereszteni a városi gazdasági életben, ha a társadalom szokásjogi alapon már előzetesen elismerte őket. De a régiség, a társadalmi hasznosság sem volt minden. Hogyha valamely ipari tevékenység szakértői nem tudtak kellő 66 Palugyay : i. m. 535. 1. " Uo. 345. 1.
