Századok – 1967

Tanulmányok - Arató Endre: A külpolitika hatása a balkáni népek nemzeti-felszabadító mozgalmára a XIX. században 505

542 ARATÓ ENDRE A nagyhatalmak később, az első balkánháborút lezáró londoni konferencián jóváhagyták az új állam megalakulását, valamint azt a határozatot hozták, hogy Szerbiának és Montenegrónak ki kell üríteniök a töröktől elfoglalt albán-lakta területeket. E határozat végrehajtása azonban nem ment könnyen, különösen Szerbia albán területekre éhes uralkodó körei húzták-halasztották e területek átadását. Mindez lehetőséget nyújtott az Osztrák-Magyar Monarchiának, amely a birodalmához tartozó népek nemzeti fejlődését is akadályozta, hogy az albán „nemzeti jogok" védelmezőjeként lépjen fel. Ugyanekkor, a londoni konferencián elhatározták Macedónia három részre szakítását. Ezen elszánt nép fegyveres küzdelme tehát nem járt eredménnyel, a török elnyomást a három balkáni monarchia (Szerbia, Görögország, Bulgária) uralma váltotta fel, amely, ha nem is ázsiai feudális formák között, de polgári módszereket alkalmazva akadályozta a macedónok nemzeti fejlődését. A második balkánháború, amelyben már felbomlott a korábbi törökellenes egység, s az újólag felmerülő jelentős ellentétek léptek előtérbe az egymással már igazságtalan harcot vívó balkáni államok között, sem változtatott Macedónia három részre szakításán. Az albánokhoz képest megmutatkozott kedvezőtlen külpolitikai viszonyok mellett akadályozta a függetlenség megvalósulását az a közeli rokonság, amely a macedónokat elsősorban a bolgárokhoz, de a szerbekhez is fűzte. Ez lehetőséget adott hódító törekvéseik indokolásához, ami a görögök esetében a pravoszláv vallási rokonság volt. Az albán nyelvi különállás, amely e népet megkülönböztette mind a szomszédos szlávtól és görögtől, valamint a mohamedán vallási többség, amely útját állta a hellenizálásnak is, hozzásegített az önállósághoz. A Balkán első világháborúig terjedő XX. századi történetében nem vetődtek fel újabb momentumok, az első és második balkánháború a tárgyalt XIX. századi eseményekkel szerves kapcsolatban áll, s azok nélkül meg sem érthető. Irodalom Az általános külpolitikai problémákra vö. M. V. Nyecskina (szerk.) : A Szovjetunió története II. köt. Oroszország a XIX. században. Bpest. 1956. 56 — 70, 77—103, 163— 188, 227 — 245, 579 — 592, 636-655, 756 — 770. 1.; A. V. Fagyejev: Doreformennaja Rosszija 1800 — 1861 gg. 41 — 58, 108—127. 1. Moszkva, 1960; Isztorija SzSzSzR. I. köt. Moszkva. 1964. 627—635, 698 — 713, 737 — 750. 1.; I. M. Rejsznyer—B. K. Rubcov: A keleti országok újkori története. Bpest. 1955. 43 — 72, 309 — 347. 1.; V. M. Ghvostov: Istorija Diplomatii. Diplomatija v novoe Vremja. II. köt. 1871 —1914. Moszkva. 1963; N. Sz. Knyijapina: Vnesnaja politika Roszszii pervoj polovini XIX. v. Moszkva, 1963; A. O. Fagyejev: Roszszija i vosztocsnüj krizisz 20-h g. XIX. veka. Moszkva. 1958; Lavisse—Rambaud: Isztorija XIX. veka. Moszkva. 1938. I. köt. 70—195; II. köt. 151 — 182; III. köt. 67—87, 166 — 176, 201 — 206; IV. köt. 338 — 357; V. köt. 200 — 234; VI. köt. 62 — 67, 92 — 99, 102 — 123; VII. köt. 423 — 448; VIII. köt. 5—14, 44-50. 1.; W. Markow: Akteure der Balkandiplomatie 1878—1912. Jahrbuch für Geschichte der deutsch—slawischen Beziehungen. Halle. 1958; L. S. Stavrianos: The Balkans since 1453. New-York. 1959. 198 — 229, 300—338, 381—424, 513 — 543.1.; Georg Stadtmüller : Geschichte Südosteuropas. München. 1950. 345 — 377, 392 — 398. 1.; Ugyanő: Geschichtliche Ostkunde. München—Stuttgart, e. n. 115 —12Ó, 142 —147. 1.; Charles Jelavich: Tsarist Russia and Balkan nationalism. Los Angeles. 1962; Barbara Jelavich: A century of Russian foreign policy 1814 — 1914. Philadelphia 1964. Szerbia történetére: Kállay Béni: A szerbek története 1780—1815. Bpest. 1877; Kállay Béni: A szerb felkelés története 1807 — 1810. Bpest. 1909. I—III. köt; Lavisse— Rambaud: i. m. II. köt. 190 — 207.; III. köt. 209 — 212.; V. köt. 243 — 248.; VII. köt. 450—457.1.; Isztorija Jugoszlavii. Moszkva. 1963. I. köt. 309 — 343, 473 — 508.1.; Isztorija