Századok – 1967

Tanulmányok - Arató Endre: A külpolitika hatása a balkáni népek nemzeti-felszabadító mozgalmára a XIX. században 505

A KÜLPOLITIKA HATÁSA A BALKÁNI NÉPEK FELSZABADÍTÓ MOZGALMÁRA 539 zott e hősiesen harcoló délszláv népeknek, s ez csak tovább romlott a berlini kongresszussal. Az a tény, hogy egy nagyhatalom szállta meg Bosznia-Hercegovinát, hosszú időre kilátástalanná tette a felszabadulást. Oroszország 1878-ban s az azt követő években Bulgáriát Szerbiánál jobban támogatta. Ez megerősítette Milan és a szerb uralkodó osztály egy részének osztrák orientációját, .ami tovább mélyítette a szakadékot Szerbia és a cári Oroszország között. Bizonyos fokig hasonló volt, de jellegénél fogva nagy diplomáciai akciót és mozgolódást váltott ki a Bulgáriával való szembe-, fordulás 1885-ben, a bolgár egységmozgalom idején. A nagy nemzetközi visszhangot kiváltó esemény során Bulgária kihasználta a nagyhatalmak ellentétei következtében beállott egyensúlyi helyzetet. Látva ezt, nem volt hajlandó engedményeket tenni az angol állásponttal ellentétes orosz és osztrákmagyar követeléseknek; a bolgár egység valósággá vált, s ehhez, Oroszországgal szemben, ez alkalommal Anglia nyújtott Bulgáriának segítséget. A szerb— orosz és bolgár—orosz viszonyok megváltozása egyben azt is tükrözte, hogy a század első felében szokványos nagyhatalmi orientációk a balkáni monarchiák politikai életében később is megfigyelhetők és gyakori változásoknak voltak kitéve. Sajátos körülmények között jelentkezett a status quo politikája az 1867. évi görög—török háború végén. Jól tudjuk, hogy ez a koncepció a törökkel szembenálló erőknek volt elsősorban kedvezőtlen. A gyors és megsemmisítő görög vereség azonban — éppen a status quo elvének megfelelően —- a nagyhatalmakat arra bírta, hogy a görögök oldalán lépjenek fel. így adódott az ellentmondás — amelyre nem volt példa a Balkán történetében —, a vereség ellenére Kréta autonómiát kapott. Már a század első felében is jelentős követelmény volt a balkáni népek összefogása. Igaz, akkor is komoly akadályok állottak e fontos szövetség kialakítása előtt. A század második fele e tekintetben is új mozzanatokkal gazdagodott. Míg korábban ez az együttműködés különböző felkelések és mozgalmak között szövődött, ekkor már elsősorban államok állottak egymás mellett. Ez a tényező, összefogás megvalósulása esetén, hatékonyabbá tette a küzdelmet, de az egymás közötti ellentétek kibontakozása során — és ez volt inkább a korra , jellemző—élesebb harcokhoz, háborúkhoz is vezetett. Ezen ellentétek, küzdelmek mögött a már befolyással rendelkező balkáni monarchiák területi hódító törekvései állottak. Nem szabad persze megfeledkeznünk arról, hogy ezekkel szorosan összefonódtak az indokolt egységmozgalmak (Szerbia, Bulgária, Görögország), s rendkívül vegyes népességű területekről volt szó, ahol az etnikai elvet nehezen lehetett alkalmazni. Ugyanakkor azonban a hódító szándék valamennyi esetben kimutatható. A görög „nagy eszme", a szerb és bolgár e$>;ységtörekvések megfogalmazóinak étvágya idegen földekre is kiterjedt. S ha különbséget tehetünk ezek között a hódító szándékok között,, talán a görög volt a legmohóbb, ami korábbi vezetőszerepével magyarázható. A görög uralkodó osztályok nehezen mondtak le a többi balkáni nép feletti előjogaikról, s terjeszkedésüket korábbi történetükkel is igyekeztek alátámasztani. E gazdasági-társadalmi téren elmaradott monarchiák tehát nem gazdasági expanzióra törekedtek, erre nem is lett volna meg az erejük, hanem területi hódításokkal akarták növelni országukat annál is inkább, mert kívánságaik részben indokolhatók voltak, és az erőviszonyok szempontjából az efféle imperializmus keresztülvihetőnek látszott, hisz az egymással ellentétben álló balkáni államok nagyjában-egészében azonos erőt képviseltek. Ezen-