Századok – 1967
Tanulmányok - Arató Endre: A külpolitika hatása a balkáni népek nemzeti-felszabadító mozgalmára a XIX. században 505
540 ARATÓ ENDRE kívül a török birodalom is gyenge volt, amellyel szemben viszont valamennyien felléptek. Hozzájárult ehhez az is, hogy ha lassan is, de erősödő államokról volt szó, amelyek hadsereggel rendelkeztek, ez a század első feléhez képest jelentős különbség volt. Itt kell utalnunk arra az eltérésre is, hogy míg korábban a hódító törekvés alig jelentkezett, ez alkalommal a nemzeti mozgalom és külpolitika döntő indítékává vált. A török elleni fellépés kétségtelenül az összefogás irányába mutatott, az egymás közötti ellentétek azonban — tudjuk — nagyobbaknak bizonyultak. Átmenetinek volt tekinthető a Szerbia által összetákolt szövetség a 60-as években Törökország ellen. Ily módon korszakunkban igazán csak egy alkalommal jött létre tevékeny együttműködés, s ez is csak a déli szláv államok és mozgalmak között 1875'—78-ban. Volt törekvés Macedónia népeinek összefogására is. Az együttműködéshez hasonló jelenségnek tekinthető a törökellenes megmozdulások ösztönző hatása. így a déli szlávok fellépése a 70-es évek derekán harcra buzdította Görögországot, más kérdés, hogy Anglia megakadályozta hadbalépését. Az 1885-ös bolgár egységmozgalom sikere ugyancsak ösztönözte Görögországot, bár az utóbbi fellépésében a hódító szándék is erőteljesen jelentkezett. Teljesen nyilvánvaló Szerbia és Bulgária puszta létének hatása a macedón megmozdulásokra. A balkán monarchiák közötti ellentéteket számbavéve: míg 1875—78-ban Szerbia és a bolgár felkelők együtt harcoltak a török ellen, 1885-ben már fegyveres küzdelemre került sor Bulgária és Szerbia között. Állandó volt az ellentét Macedónia kérdésében Bulgária, Görögország és Szerbia között. Valamennyiükkel szembefordult a török által is támogatott Albán Liga, amely védekezett e monarchiák albán területek felé irányuló hódító törekvéseivel szemben, s különösen éles viszály bontakozott ki a görögök és albánok, valamint Crna-Gora és az Albán Liga között a 80-as években. Nézeteltérések zavarták Románia és Bulgária viszonyát Dobrudzsa kérdésében. Ezeknek az ellentéteknek a kiéleződéséhez a nagyhatalmak politikája is nagy mértékben hozzájárult. A nemzetközi értekezleteken hozott határozatok közül nem egy hintette el a viszályok magvát a Balkánon. Különösen a berlini kongresszusnak volt ilyen szerepe. A nagyhatalmak nemcsak az ellentétek felszításával használták ki a maguk érdekében a viszályokat (pl. a Monarchia Szerbiának Bulgária elleni izgatásával 1885-ben), hanem fellépésükkel többször megakadályozták az amúgyis nehezen összeszövődő egységfrontot. Ezt tette Nagy-Britannia Görögország visszatartásával 1877—78-ban, vagy éppen megfordítva, amikor nem utolsósorban a cári Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia befolyására maradt semleges Bulgária és Szerbia az 1897-es török—görög háború idején. A balkáni monarchiák ellentéteiből a porta ekkor is hasznot húzott, ezek a viszályok is meghosszabbították az oszmán birodalom agóniáját. Ha korszakunkat áttekintjük, valamennyi új állam elvesztett legalább egy háborút. Szerbia 1876-ban és 1885-ben, Görögország 1897-ben és Bulgária 1913-ban, egyedül Románia volt az, melyet háborús vereség nem ért. Ez a kérdés vezet át bennünket Románia sajátos helyzetének vizsgálatához. Ez az állam kevésbé vett részt a balkáni viszályokban, távolabb állt az itt zajló eseményektől. Ennek magyarázatát mindenekelőtt abbán- kell látnunk, hogy a román egységtörekvések iránya nem a Balkán, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia (Erdély), ill. a cári Oroszország (Besszarábia)
