Századok – 1967

Tanulmányok - Arató Endre: A külpolitika hatása a balkáni népek nemzeti-felszabadító mozgalmára a XIX. században 505

538 ARATÓ ENDRE tetőpontot, de hogy ezt a nyugati hatalmaknak, mindenekelőtt Angliának a berlini kongresszuson sikerült megváltoztatniok, már tükrözi az orosz befolyás visszaszorulását. S ha a cári Oroszország hódító törekvései, amelyek sokszor egybeestek a balkáni népek nemzeti kívánságaival, nem valósultak meg, a török alatt sínylődő népek jelentős része mégis felszabadult a rendkívül súlyos elnyomás alól. A század első feléhez képest Ausztria, ill. az Osztrák-Magyar Monarchia is egyre tevékenyebben és erőteljesebben lépett fel a balkáni kérdésekben, s a cári Oroszországgal nagymértékben éleződő ellentétek során kibontakozott az a jórészt általános politika, amely a status quo fenntartására irányult. Ez a felfogás, amely 1878 után már a cári Oroszország politikájában is kizárólagossá lesz, jól sejtette azokat a várható következményeket, amelyek e kedvezőtlen helyzetből a még fel nem szabadult népekre vártak. A status quo politikájából fakadt' a felkelések leszerelésére irányuló törekvés, amely gyakran kisebb engedményeket is helyezett kilátásba (a krétai kérdés, Macedónia). Ugyanakkor azonban nem szabad elfelekeznünk arról, hogy a század első feléhez képest határozottabban előtérbe lépett az a kedvező mozzanat, amely nem egy-egy hatalom közvetlen támogatásában jutott kifejezésre, hanem olyan egyensúly-helyzetben, amikor a nagyhatalmak szembenálló érdekei semlegesítették egymást. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy az egyes nagyhatalmak az adott viszonyok közepette ne támogatták volna egy-egy nép törekvéseit. Ez a támogatás a balkáni népek oldaláról nézve ellentmondásos, esetenként változó, e tarka képben az eligazítást a nagyhatalmak közvetlen érdekei mutatják meg. Ha a görög mozgalmakat vizsgáljuk, Nagy-Britannia hatékonyan szembefordult az egységet szolgáló fellépésükkel a krimi háború idején, de támogatásával 1862-ben Görögország megkapta a Ion-szigeteket. Mindvégig akadályozta Kréta csatlakozását az anyaországhoz, s nemcsak ellenezte Görögország törökországi területi igényeit a berlini kongresszuson, hanem mégis szállta Ciprusz szigetét. 1886-ban pedig blokád alá vette a görög partokat, nehogy a bolgár egységmozgalomhoz hasonló görög lépésre kerülhessen sor. Ugyanakkor azonban 1881-ben az ő támogatásával került sor Thesszália és Epirusz egy részének Görögországhoz való csatolására. Ha megvonjuk a mérleget, e segítség nem multa felül a XIX. század első felében nyújtottakat, s ehhez hasonlóan igen kétes értékű volt. A cári Oroszország a 60-as és 70-es években az 1877—78-as orosz—török háborút megelőzően általában támogatta a balkán népek felszabadító harcát, a felkeléseket és az önálló államok reguláris katonai vagy diplomáciai akcióit egyaránt (Montenegró, Szerbia háborúi a porta ellen, az 1866. évi krétai felkelés, Szerbia megtisztítása a török garnizonoktól, a bolgár felkelések stb.). Igen jelentős volt az a tevékenység, amelyet a cári Oroszország a bolgár állam kiépítésében végzett. Ez alkalommal is kifejezésre jutott az az ellentmondás, amellyel a század első felében is találkoztunk: e despotikus hatalom — akaratán kívül — külországban a maga jól felfogott külpolitikai érdekeitől vezettetve — a progressziót támogatta. Nem volt ilyen pozitív a cári Oroszország állásfoglalása Bosznia-Hercegovina kérdésében. Bár törekedett arra, hogy e terület is kapjon autonómiát, mégis külpolitikai érdekeit követve nagy engedményeket tett az Osztrák-Magyar Monarchiának (reichstadti és budapesti egyezmények). Ausztria-Magyarország fellépése tehát igen kedvezőtlen külpolitikai konstellációt ho-