Századok – 1967
Tanulmányok - Arató Endre: A külpolitika hatása a balkáni népek nemzeti-felszabadító mozgalmára a XIX. században 505
A KÜLPOLITIKA HATÁSA A BALKÁNI NÉPEK FELSZABADÍTÓ MOZGALMÁRA 535 görögöt. Bulgária és Szerbia pedig semleges maradt, nem utolsósorban Oroszország és Ausztria-Magyarország fellépésére — e hatalmak ugyanis a status quo megbontásától félve nem akarták a háború kiterjesztését. Ugyanakkor a törökök kisebb időleges engedményekkel (Macedóniában) kiengesztelték a két balkáni monarchiát. A közöttük lévő ellentétek éppen Macedónia kérdésében — tudjuk — sokszor akadályozták a Törökországgal szembeni egységes fellépést. Ilyen körülmények között a görög seregek súlyos vereséget szenvedtek, s nyitva állt a törökök előtt az Athén felé vezető út. A nagyhatalmak ekkor ismét közbeléptek, nem akarták azt sem, hogy a porta megerősödjék. Megkötötték tehát a békét, amelynek értelmében a görögök jóvátételt voltak kötelesek fizetni Törökországnak. Ugyanakkor azonban sor került Kréta autonómiájának kidolgozására a görög király második fiának, György hercegnek a vezetése alatt. Befejezésül az albán nemzeti mozgalommal kell foglalkoznunk, amely legkésőbb, s az eddigiektől jórészt eltérő módon indult el és bontakozott ki. Már ismeretes előttünk az a tény, hogy az albán lakosság többsége (70%) felvette a mohamedán vallást, 20% volt görög-keleti és 10% katolikus. Míg a balkáni népeknél általában a vallási azonosság (döntő többségük — mint tudjuk — görög-keleti volt) a nemzeti felszabadító harcban összetartó erőt képviselt, addig az albánoknál a vallási különbség —- az adott elmaradott gazdasági-társadalmi viszonyok között sokáig — a nemzeti egység kialakulásának akadályát jelentette. Ugyanakkor azonban meg kell jegyeznünk, hogy az albán mohamedánok nem tartoztak a türelmetlen iszlám szektához, s ennek megfelelően muzulmánok és keresztények évszázadokon keresztül viszonylagos békességben éltek egymás mellett. A türelmesség olyan messzire ment, hogy voltak családok, amelyeknek tagjai különböző vallást követtek, és gyakran megtörtént, hogy a gyermekeket, mint pravoszlávokat keresztelték meg és ugyanakkor körül is metélték őket, amint ez a mohamedánoknál szokásos volt. Előfordult az is, hogy albánok két nevet használtak, egy keresztényt és egy muzulmánt. Az albán törzsek persze gyakran viszálykodtak egymással, ennek oka azonban sohasem a vallási különbség volt. Tehát az elmaradottság következtében el sem jutottak addig a szintig, ahol a vallási ellentét szükségszerű volt. A 60-as években indult meg a modern nemzeti mozgalom, amelyben döntő szerepet játszottak azok az albán koloniák, amelyek már a középkor folyamán a török hódítás előtt, vagy közvetlen utána jöttek létre, az albán nyelvterületen kívül. így különösen jelentős az olaszországi, amely a XX. század elején már 200 ezres létszámú volt. Itt az albánok külön közösségekben, szabadon éltek, voltak iskoláik, nemzeti intézményeik, s ezekben nyelvüket, kultúrájukat zavartalanul ápolhatták. Nem szorul tehát bővebb magyarázatra e fejlettebb területen élő albán koloniák ösztönző szerepe az anyaországra. Az Olaszországban meginduló nyelvi-kulturális mozgalom hasonló volt a XIX. század első felének bolgár és macedón törekvéseihez, és érdeklődésének középpontjában az albán nyelv antikvitásának és a dicső történetimúltnak a bemutatása állott. Ugyanebben az időben vette kezdetét a török birodalomban a szervezett közoktatás, amely azonban nem kedvezett az albán nemzeti mozgalomnak. A muzulmán iskolák török, a pravoszlávok pedig görög tanításnyelvűek voltak, s egyedül az igen kisszámú katolikus iskolában használták az albán nyelvet. A görög főpapság vezetése alatt álló pravoszláv egyház hellenizáló politikája ismeretes előttünk, de a török albániai politikája 5*
