Századok – 1967

Tanulmányok - Arató Endre: A külpolitika hatása a balkáni népek nemzeti-felszabadító mozgalmára a XIX. században 505

536 ARATÓ ENDRE e tekintetben sajátosságokat mutat. A porta ugyanis mindent elkövetett az albánok eltörökösítésére, amikor felismerte, hogy a nemzeti mozgalom az albán nyelv és kultúra ápolásával egységet teremt a különböző vallású albánok között és elidegeníti őket a mohamedán portától. Az albánok ugyanis jelentős támaszai voltak a török rendszernek, az oszmán birodalom egész története idején fontos szerepet töltöttek be, több nagyvezirt, más magasrangú tisztségviselőt adtak, nem beszélve arról, hogy a török hadseregben, beleértve a szultáni palota gárdáját, nagy számban vettek részt. Ez volt az oka e sajátos török politikának, amely egyébként sohasem törekedett a balkáni népek beolvasztására. Amikor 1879-ben Konstantinápolyban albán értelmiségiek megalakították a nyelvük ápolását szolgáló társaságot, a porta mindent elkövetett, hogy megakadályozza e szervezet működését, amelyben mindhárom felekezet képviselői részt vettek, és céljuk az albán nyelvű irodalom és sajtó kiadása, terjesztése volt. A török kormány és a görög egyház tehát az albán vallási különbségek fenntartására és az ellentétek elmélyítésére törekedett, szemben a nemzeti mozgalommal, amely éppen a nyelvet ós kultúrát tekintette — nagyon helyesen — összekötő kapocsnak. A mozgalomban elfogadott jelszóvá vált: „Ne hagyjuk, hogy a mecset és a templom elválasszon bennünket. Az igazi vallás az albán nemzeti eszme." Az említett szervezetben kibontakozó együttműködés pedig mutatja a jelentős sikert, amit persze megkönnyített az albánok körében általánossá vált vallási tolerancia. A török és görög elnyomás dacára az albán nyelvi-kulturális mozgalom jelentős fejlődést tett meg. Mellette politikai lépésekre is sor került. 187.8-ban jött létre az Albán Liga,' amelynek tevékenységét — a nyelvi-kulturális mozgalomtól eltérően —- a törökök azért támogatták, mert szemben- , állott a szerb, görög és Crna-Gora-i törekvésekkel, s nem önálló albán állam megteremtését tűzte ki célul, hanem az oszmán birodalmon belül csak autonómiára törekedett. Ez az utóbbi kívánság azonban később már bizonyos ellenkezést is kiváltott Törökországban. A liga megalakítására döntő indítékot adott az a tény, hogy a San-Stefano-i békeszerződés olyan területeket juttatott Szerbiának, Montenegrónak és Bulgáriának, amelyekre az albán racionalisták is igényt tartottak. S bár San-Stefanót — tudjuk — Berlinben megváltoztatták, az i Albán Liga memorandumot küldött a nagyhatalmakhoz, amelyben tiltakozott az ellen, hogy a szláv államok északon albán területhez jutottak. A liga memoranduma azonban Bismarckot nem befolyásolta, s kijelentette, hogy nem ismer semmiféle albán nemzetet. Később, 1880-ban az Albán Liga szembefodult a Crna-Gora-i kormánnyal, amely Podgorica és Bor városán túl az Adriai-tenger partvidékén kívánt terjeszkedni. A nagyhatalmak többrendbeli diplomáciai fellépése után azonban Montenegro megkapta a kért területet. Sikeresebb volt az albán tiltakozás a görögökkel szemben, amikor a porta úgy hárította el az utóbbinak Epiruszra irányuló kívánságát, hogy ha átadják ezt, várható az Albán Liga fegyveres ellenállása. Az autonómia-kívánság a jogos nemzeti területeken kívül, amelyeket szomszédos balkáni monarchiák fenyegettek, már bizonyos nacionalista étvágyról is tanúskodott, és Janina, Bitolj, Skoplje és Skutari területekre terjedt ki. Amiképpen ezt a tendenciát — persze fokozottabb mértékben — a szerb, a bolgár, a görög és a román monarchiáknál figyelhettük meg,, az ébredező albán nemzeti mozgalom sem állt meg az albán terület határainál. Az