Századok – 1967

Tanulmányok - Arató Endre: A külpolitika hatása a balkáni népek nemzeti-felszabadító mozgalmára a XIX. században 505

534 AKATÓ ENDUE monarchiák is különböző osztagokat küldtek Macedóniába, amelyek egymással harcoltak, így igyekeztek befolyásukat növelni a macedón-lakta területen. Természetesen mindez csak Törökországnak kedvezett, és megkönnyítette az európai hatalmak beavatkozását is. A két nagyhatalom következő lépése, a levert felkelés után már új mozzanatot tartalmazott. A status quo pohtikája ugyan változatlan maradt, de ennek eredményessége érdekében a portát nagyobb engedményekre akarták rászorítani. S ha még nem is vetették fel a macedón autonómia kívánságát, az 1903 októberi mürzstegi megállapodás és az ezt követő, Törökországnak küldött jegyzék már lépést jelentett ebbe az irányba. Felvetették Macedónia kettéosztását a nemzetiségi viszonyoknak megfelelően, a közigazgátás, a bíráskodás átszervezését s a keresztény lakosság alkalmazását a hivatalokban. Persze nem erre volt szüksége a macedón népnek, hanem a nemzeti és társadalmi felszabadulásra, ezt azonban a nagyhatalmak nem támogatták, sőt a „béke", a status quo érdekében továbbra is törekedtek a macedón fegyveres mozgalom leszerelésére. Ezt célozta a helyi rendfenntartó erőre, a csendőrség felállítására vonatkozó javaslat is, amelynek értelmében a fegyveres erőt külföldi tábornok, külföldi tisztek segítségével szervezik meg. Nem lehet feladatunk annak megvizsgálása, hogy mindebből mi valósult meg, mit fogadott el a külső körülmények kényszerítő hatása alatt a porta, s azután miképpen fordított mindezeknek hátat. Később, 1908 júniusában egy újabb közbelépésre is sor került. Ez volt az angol—orosz megállapodás, amelyet VII. Edvard király revali látogatásakor kötöttek. Eszerint Macedónia igazgatását egy kormányzó veszi át, aki egy nemzetközi tanácsadó testületre támaszkodik. Az országban csak kisszámú török csapatok állomásozhatnak, s a kormányzónak a rend fenntartására külföldi tisztek által vezetett csapatok állanak rendelkezésére. A macedónoknak pedig biztosítani kell az autonómiát. Itt szerepelt először a macedón önkormányzat követelése. Ezt a megállapodást is a status quo sugallta, de a porta azt mégsem fogadta el. A macedón felkelésekkel egyidőben — bár nem olyan méretekben és intenzitással — Kréta szigetén voltak jelentős megmozdulások. 1889-ben, egy ilyen felkelés leverése után a szultán új fermánt adott ki, amelyben visszavonta az 1868 és 1878-ban adott kedvezmények nagy részét és Kréta szigetére muzulmán kormányzókat nevezett ki, akik persze nem hívták össze az országgyűlést. Ezek az iszlám—keresztény nézeteltérések, amelyek mögött nemzeti és gazdasági ellentétek húzódtak meg, vezetlek el 1896-ban egy újabb felkeléshez. À nagyhatalmak, amelyek a balkáni status quo álláspontját képviselték, rábeszélték a portát, hogy — éppen a birodalom további bomlásának megakadályozása érdekében — olyan belső autonómiát adjanak Krétának, amely túlmegy a korábbi engedményeken. A Görögországból kiinduló egységmozgalom nacionalista propagandájának hatására a krétai felkelés vezetői — bár kezdetben belementek — később visszautasították az autonómiát és Krétának az anyaországhoz való csatolása mellett álltak ki. Nem lehet vitás, hogy ez a nemzeti célkitűzés előre mutatott, s a görög közvélemény is az egység mellett foglalt állást, de Görögország népellenes kormánya ezt az akciót a maga érdekében igyekezett kihasználni, és meggondolatlan kalandba vitte az országot. Miután a krétai felkelők deklarálták az anyaországgal való egységet, 1897 tavaszán megkezdődött a 30 napig tartó török—görög háború. A török hadsereg, amelyet német tisztek szerveztek újjá, minden téren felülmúlta a