Századok – 1967
Tanulmányok - Arató Endre: A külpolitika hatása a balkáni népek nemzeti-felszabadító mozgalmára a XIX. században 505
A KÜLPOLITIKA HATÁSA A BALKÁNI NÉPEK FELSZABADÍTÓ MOZGALMÁRA 511 nemcsak az orosz—török viszonylatokat illetően, hanem Szerbia, Havasalföld és Moldva autonómiájának ügyében is. A porta kénytelen volt engedni, és így került sor az akkermani konvenció aláírására. Ez a szerződés az elnyomott népek ügyében jelentős követeléseket tartalmazott. Moldvára és Havaselvére vonatkozólag megállapodtak abban, hogy e két fejedelemség uralkodóit az ősi szokások szerint s hét évenként választja. A porta nem emelhette Moldva és Havaselve adóit és különböző kötelezettségeit. Ugyanakkor biztosította számúkra az ipar és kereskedelem szabadságát, amelyet már az 1774. évi kücsük-kainardzsi békeszerződés is elhatározott, véget kívánván vetni a fejedelemségeket nagy mértékben sújtó török kereskedelmi monopóliumnak. Végül elismerte a porta a fejedelmek jogát a belső igazgatási szabályok kidolgozására. Az akkermani konvenció pontosan körülhatárolta a belgrádi pasalik autonómiáját, amelyet korábban már a bukaresti béke is érintett, s ez egyet jelentett a szerb—török megállapodás kiszélesítésével. A porta tehát elismerte, hogy Szerbia belső közigazgatását maga intézheti, biztosította a szabad vallásgyakorlatot és költözködést, a kereskedelem és az ipar szabadságát, ~ valamint iskolák, nyomdák és kórházak létesítésének jogát. Ezenkívül a szerbek — a szerződés szerint — visszakapják elvett földjeiket, és kezükbe kerül a mohamedánok volt birtokainak igazgatása. S végül előírták, hogy a török erődítmények helyőrségének kivételével muzulmánok nem élhetnek a belgrádi pasalik területén. Az orosz ultimátum, valamint az akkermani konvenció tehát nem tartalmazta a görög autonómia ügyét, ezt —- tudjuk —- a londoni egyezmény foglalta magába és e megállapodás kötötte a cári Oroszországot, amely külön nem léphetett fel Görögország érdekében. S miután az egyiptomi csapatok továbbra is tűzzel-vassal pusztították a görög területeket, s a szultán — főként Metternich tanácsait követve — nem volt hajlandó engedményeket adni a görög kérdésben, a londoni egyezményt aláíró három nagyhatalom blokád alá vette a görög partokat, hogy így akadályozzák meg Törökország hadműveleteit. 1827 októberében az orosz, angol és a francia hajóraj befutott Navarino kikötőjébe, ahol a török és egyiptomi flotta horgonyzott. A törökök tüzet nyitottak, de a szövetségesek rövid két óra alatt megsemmisítették az ottomán flottát. A törökök a csata után semmisnek nyilvánították az érvényben levő szerződéseket, köztük az akkermani konvenciót, és Oroszország ellen is több intézkedést léptettek életbe (a Boszporuszon való hajózás jogát megszüntették, lefoglalták és elrabolták az orosz árukat). Itt kell megjegyeznünk, hogyha a különböző szerződésekben újból és újból biztosítani kellett az elnyomott népek belső autonómiáját — s ez önmagában is bizonyítja, hogy a végrehajtás a porta ellenkezése következtében nehézségekbe ütközött —•', mégis ezeknek a követelményeknek a rendszeres leszögezése közelebb vitte e népeket a nemzeti függetlenséghez. Visszatérve a külpolitikai eseményekhez: az angol kormány nem örült a navarinói győzelemnek, mert ez megkönnjátette Oroszország hadbalépését Törökország ellen. A cári kormány az említett török magatartást sértő kihívásnak tekintette, de nem tudott azonnal hadműveletekbe kezdeni, előbb be kellett fejeznie az Irán ellen elhúzódó háborút. Ezekben a hónapokban nagy mértékben kiéleződött a viszony— a XIX. század első felében egyedül ekkor — Ausztriával, amely a törökök oldalára állott. Ezek voltak az előzményei az 1828—29. évi orosz—török háborúnak, amely döntő orosz győ-V\
