Századok – 1967

Tanulmányok - Arató Endre: A külpolitika hatása a balkáni népek nemzeti-felszabadító mozgalmára a XIX. században 505

512 ARATÓ ENDRE zelemmel ért véget. E háború idején nem volt jelentős felkelés, mint 1806— 1812-ben a szerb, a görög megmozdulást a háború kezdetéig sikerült a portának teljesen elfojtania. Egyedül a bolgárok részvételéről tehetünk említést, akik már a XVIII. századi orosz—osztrák—török háborúkban, valamint az 1806—1812-es háborúban az oroszok oldalán vettek részt, de tevékenységük 1828—1829-ben volt a legjelentősebb. A korábbiakhoz képest számban is megnövekedett bolgár önkéntes csapatok különösen a szilisztriai erőd ostrománál tüntették ki magukat. Az orosz győzelem kedvezett a balkáni népeknek. A háborút lezáró drinápolyi békeszerződés az orosz követelések mellett román, szerb és bolgár kívánságokat is magába foglalt. Moldva és Havasalföld autonómiája kiszélesedett: a fejedelmeket már nem hét évre, hanem élethossziglan választották, és a ,,divánnal való tanácskozás alapján mindenben rendelkezhetnek, ami a fejedelemség belső ügyeit illeti". Megsemmisítették a Duna balpartján (tehát Havaselvén) levő török erődítményeket, s ugyanakkor megengedték a két román fejedelemségnek, hogy helyi rendfenntartó alakulatokat szervezzen és létrehozzon, „olyan intézményeket,melyek a fejedelemség kormányzását érintik, s melyek megfelelnek a terület legtiszteletreméltóbb lakosainak gyűlésén kifejezett kívánságoknak". Mohamedánok nem lakhattak a Dunától északra, tehát Havasalföld területén. A törökre kirótt hadisarc megfizetéséig az orosz hadsereg megszállva tarthatta a dunai fejedelemségeket. Moldva és Havaselve egyébként a cári Oroszország protektorátusa alá került, az orosz birodalom jogot kapott arra, hogy részt vehessen e fejedelemségek statútumának kidolgozásában. A kiszélesedő autonómia ellenére a cári beavatkozás több tekintetben akadályozta a román nemzeti fejlődést, és konzervatívfeudális iránya is rányomta bélyegét a fejedelemségek életére. A drinápolyi békeszerződés külön cikkelye megerősítette Szerbia autonómiáját és kötelezte a portát, hogy haladéktalanul és pontosan hajtsa végre az akkermani konvenciót. E békeszerződésben került először szóba a bolgár kérdés, jeléül annak, hogy a bolgárok ebben a háborúban vettek — a korábbiakhoz képest — leginkább részt. Lehetővé tették számukra, hogy a várható török kegyetlenkedések elől Oroszországba emigráljanak. A háború után a bolgárok tömegesen át is települtek Besszarábiába. A függetlenségi mozgalom szempontjából e jelentéktelen engedmény egyben kifejezésre juttatta a bolgár nemzeti-felszabadító harc helyzetét: még nem bontakozott ki széleskörű felkelés, ami az autonómiára irányuló kívánságok indokolásául szolgálhatott volna. A görög ügy megoldásának problémáját a londoni konferencia elé utalták, s a cári Oroszország ez alkalommal is az akkermani konvencióhoz hasonlóan járt el. Az orosz győzelem, a drinápolyi szerződés egyébként is kiélezte az ellentéteket a nyugati hatalmak és Oroszország között. Anglia hivatalosan tiltakozott a szerződésben foglaltak ellen, Ausztria azért elégedetlenkedett, mert elvágták a Duna torkolatától. Ilyen körülmények között került sor az újabb londoni egyezményre (1830 február), amely deklarálta Görögország függetlenségét, majd monarchikus államformáját a három hatalom (Anglia, Francia- és Oroszország) garanciája alapján. E londoni egyezményben érvényesült az az angol politika, amely Törökország fenntartására irányult, a megalakítandó Görögországot ugyanis igen kis területen hozta létre. Az új állam északi határa az Arta és a Volo öböl vonalán haladt, tehát a Peloponneszoszon kívül Rumélia déli része és Euboa tartozott az országhoz. A szigetek közül csak