Századok – 1967

Tanulmányok - Arató Endre: A külpolitika hatása a balkáni népek nemzeti-felszabadító mozgalmára a XIX. században 505

510 ARATÓ ENDRE uruk", a török szultán ellen keltek fel. Metternich javaslatára pedig meg sem hallgatták a görögök két követét. A haladó közvélemény Európa-szerte azonban más véleményt képviselt. A filhellén mozgalom pénzzel, önkéntesekkel, fegyverekkel, sajtóval támogatta a görög nép hősi küzdelmét, amely az első két esztendőben eredményes volt. Az ország jelentős része a felkelők kezébe került és 1822 januárjában kikiáltották az ország függetlenségét is. A szultán ezért Mohamed Ali egyiptomi pasa segítségét kérte. Mohamed Ali Egyiptomban több gazdasági és katonai reformot vezetett be, és azokra a kereskedőkre és földesurakra támaszkodott, akik önálló egyiptomi állam megteremtésére törekedtek, ő maga pedig az arab birodalom létrehozásáról ábrándozott. Reguláris hadserege jóval felülmúlta a szultán fegyveres erőit. Hódító céljainak elérése érdekében örömmel tett eleget a porta kérésének és 1824-ben nagy hadsereggel valamint hajóhaddal támadt a görög felkelésre. A forradalmárok hősi ellenállást tanúsítottak s a török—egyiptomi sereg megtorló akcióinak kegyetlensége nem ismert határt. A görög felkelők táborát a belső ellentétek is gyengítették, a görög társadalom ugyanis fejlettebb, differenciáltabb volt mint a szerb, bár ebben a felkelésben is jelentkezett, igaz kisebb mértékben, a jómódú kereskedőpolgárság és szegényparasztság ellentéte. A görög jobboldal nem folytatott következetes harcot, hajlamos volt megalkuvásba, és félt a tömegek elszántságától. A haladó görög polgárság és a parasztok, akik nem takarékoskodtak erejükkel, gyengék voltak azonban a polgári demokratikus fejlődés kibontakoztatására. A nagyhatalmak közül pedig Ausztria nyíltan bátorította az egyiptomiak büntető akcióit, s 1826-ra a porta Mohamed Ali szövetségében csaknem teljesen megtörte a görög felkelők ellenállását. Nagy-Britannia állásfoglalása azonban másképpen alakult. Bár az angliai fiihellén mozgalom hatása is érvényesült, de a kormány magatartását elsősorban mégis az alakította ki, hogy fellépése révén Görögországban kiterjesztheti gazdasági-politikai befolyását, és ezért a görögöket hadviselő félnek ismerte el. Látva a görög kérdésben a cári Oroszország bizonytalankodását, a kezdeményezést a maga kezébe vette. Hozzájárult ehhez, hogy a görög nemzetgyűlés még 1825 augusztusában, miután meggyőződött, hogy nem számíthat I. Sándor támogatására, azt a határozatot hozta, hogy „Görögország nemzeti függetlenségének, szabadságának és politikai létének szent ügyét Nagy-Britannia oltalma alá helyezi". Ezek után az új cárnak, I. Miklósnak cselekednie kellett, ha nem akarta elveszíteni politikai befolyását a Balkánon. Az angol kormány, hogy megakadályozza Oroszország egyoldalú fellépését, Pétervárott tárgyalásokat kezdeményezett. Az 1826-ban aláírt jegyzőkönyvben a két hatalom követelte a portától, hogy szüntesse be a görögök elleni hadműveleteket, és síkra szálltak, a szultán névleges hatalmának fenntartása mellett, Görögország autonómiájáért. E megállapodásukat azután a többi nagyhatalom tudomására hozták, Ausztria és Poroszország ellenzett mindenféle beavatkozást, de Franciaország, amely kereskedelmi kapcsolatban is állott Görögországgal és befolyását tovább kívánta növelni, készségesen csatlakozott a pétervári jegyzőkönyvhöz, amelyből így 1827-ben, londoni konvenció lett. E szerződéshez egy titkos függelék csatlakozott, amely feljogosította a hatalmakat, hogy szükség esetén fegyveres nyomást gyakoroljanak Törökországra. Közben azonban Oroszország önálló lépéseket is tett. Ultimátumot küldött a portának, hogy hajtsa végre a régebben megkötött szerződéseket