Századok – 1967

Tanulmányok - Arató Endre: A külpolitika hatása a balkáni népek nemzeti-felszabadító mozgalmára a XIX. században 505

506 ARATÓ ENDRE gálát helyett fizetett adó, valamint a gyakran végzett kíméletlen robotmunka a török állam és a hadsereg számára. A helyzet tehát nagyon nehéz volt: nemcsak igen primitív gazdaságitársadalmi viszonyoknak lehetünk tanúi, hanem az elnyomott népek között ellentétek is kibontakoztak, amelyek akadályozták az elkerülhetetlenül szükséges törökellenes összefogást. Ezen akadályozó mozzanatok mellett kedvező momentumokról is beszámolhatunk, olyanokról, amelyek segítették az elnyomott népek felszabadító küzdelmét. Itt mindenekelőtt a török birodalom bomlására kell utalnunk, amely a XVII. században megindult és a XVIII. században már nagy mértékben elmélyült. Ez az egyre előrehaladó folyamat alapvető különbséget mutat a többi kelet-európai centralizált soknemzetiségű monarchiákhoz képest, amelyeket ha meg is remegtetett a feudalizmus válsága, e birodalmak felbomlása mégsem volt napirenden. A Balkánon tehát az ismertetett körülmények között különös jelentősége volna annak, hogy a cári Oroszország hagyományos külpolitikája az oszmán birodalom Európából való kiszorítására irányult. Ez természetesen hódító politika volt, de egybeesett a balkáni népek függetlenségi törekvésével. Oroszország és a balkáni népek szövetségének kiépítésében a közös valláson, a pravoszlávián kívül egyre inkább helyet kapott a szláv gondolat is. Ez az ideológia éppúgy, mint Oroszország török politikája cári érdekeket szolgált; a cári külpolitika követelményeinek rendelték alá a ázláv és pravoszláv népek megsegítését, de Oroszország fellépése sokszor erősítette az elnyomott népek törökellenes küzdelmét. A többi nagyhatalom, mindenekelőtt Anglia és Franciaország a cár-i Oroszország terjeszkedésével szemben általában törökbarát politikát folytatott. A törökországi viszonyok a fejlett tőkés országok számára kedvező lehetőséget nyújtottak a török piac megszerzésére, a gazdasági befolyás és kizsákmányolás kiterjesztésére, valamint megnövelésére. Ezek a kifejezetten kapitalista indítékú követelmények voltak a nyugati hatalmak külpolitikájának rugói. A portával kötött egyenlőtlen szerződések, a számukra kedvező alacsony vámok biztosították a behatolást az országba és az igen magas profitot. A külföldi, angol, francia kereskedők és vállalatok több olyan kiváltságot kaptak, amelyekkel helybeliek nem rendelkeztek. Különös gazdasági ós kereskedelmi jogokat biztosított Franciaországnak az 1740-es kapituláció. Az 1838-ban Nagy-Britannia és a porta között aláírt kereskedelmi egyezmény pedig szerves része volt annak a fokozódó érdeklődésnek, amelyet a nyugati hatalmak a kelet-európai és ázsiai piacok iránt tanúsítottak. A gazdasági befolyásnak ez a kiterjesztése súlyos következményekkel járt. Törökországban jelentősen visszaesett az amúgyis elmaradott kisárutermelés, a kézmű- és manufaktúraipar. Más politikát folytatott Ausztria, e birodalomnak fejlődése ugyanis lényegesen elmaradt a nyugati országokétól. Ausztria a XVlII. század végén az oroszokkal együtt harcolt a törökkel szemben (II. József és II. Katalin szövetsége), majd a francia háborúk idején is gyakran volt egy táborban a cárral, s később együtt alkották a Szent Szövetség bázisát. Tehát mint szövetséges — néhány kivételtől eltekintve — nem akadályozta a cár törökországi akcióit. Mindehhez döntő mértékben hozzájárult, hogy Ausztria külpolitikájában a XIX. század első felében még nem állt előtérben a balkáni hódítás, s nem voltak erősek nemzetiségeinek, főképpen a délszlávoknak egységmozgalmai.