Századok – 1967

Tanulmányok - Arató Endre: A külpolitika hatása a balkáni népek nemzeti-felszabadító mozgalmára a XIX. században 505

A KÜLPOLITIKA HATÁSA A BALKÁNI NÉPEK FELSZABADÍTÓ MOZGALMÁRA 507 Az így kibontakozott külpolitikai viszonyoknak és eseményeknek jelentős befolyásuk volt a török birodalom elnyomott népeinek felszabadító küzdelmére, s főképpen a francia háborúk után európai problémává növekedő keleti kérdést ragadták a kezükbe a nagyhatalmak, Törökország balkáni birtokainak sorsa gyakran szerepelt a különböző tárgyalásokon. E külpolitikai viszonyok természetesen csak azon népek életére fejthettek ki hatást, amelyek fegyvert fogtak; a diplomáciai tárgyalásokon a nagyhatalmak csak a már megmozdult nemzetekre voltak tekintettel. Ily módon tehát a nemzetközi élet előterébe a XIX. század különböző évtizedeiben más és más balkáni nép került. Először a szerbek, görögök és románok, majd a bolgárok, a Bosznia-hercegovinai szlávok és végül a macedónok és albánok következtek. A XIX. század fordulatot hozott a törökországi szerbek történetében. Míg a XVIII.' század második felének orosz—osztrák—török háborúiban az orosz és osztrák csapatok oldalán harcoltak, addig a XIX. században már önálló akciókra került sor. Az 1804-ben meginduló szerb felkelés, amely ugyan a szerbek által lakott terület csak egy kis részére, a belgrádi pasalikra terjedt ki, annak a fejlődésnek köszönhető, amely ezen a területen a XVIII. század utolsó évtizedeiben végbement. A pasalik szerb parasztjainak egy része a szabadabb viszonyok között — amihez III. Szelim reformjai is hozzájárultak — jószágot, főként disznókat vásárolt és azokat Ausztriába, ill. a dél-magyarországi városokba szállította. A parasztok egy része meggazdagodott és a differenciálódó szerb társadalomban kialakult a falusi burzsoázia, az állatkereskedők vékony rétege, amely jelentős befolyásra tett szert. Ugyanekkor fokozódott a janicsárok kegyetlenkedése, amely elviselhetetlenné tette a szerbek helyzetét. Vezéreik, a dáhik ellen meginduló felkelés azután nemzeti felszabadító harccá szélesült, önálló szerb állam megteremtésére irányult. Az első esztendők a szerb felkelők sorozatos győzelmét hozták és a porta Oroszország beavatkozásától tartva hajlandó volt bizonyos engedményeket tenni. 1806 októberében orosz csapatok valóban elfoglalták Moldvát és Havasalföldet, s ezzel kezdetét vette az 1806—1812. évi orosz—török háború. Közben a szerb felkelők küldötte, Petar Icko 1807 elején békét is kötött Konstantinápolyban. E békeszerződés széleskörű önkormányzatot biztosított a szerbeknek. A megállapodás azonban nem ment át az életbe, mert míg Icko a török portával tárgyalt, a szerb csapatok 1807 januárjában elfoglalták Belgrádot és visszautasították a békeszerződést. Az események ily alakulásában része volt a cári Oroszországnak, amely a szerb felkelőket a harc további folytatására ösztönözte. Erre az időre esett az első orosz—szerb szerződés megkötése is, amelyben a szerbek a cár védnöksége alá helyezték magukat, s kérték, hogy biztosítsa a „nemzet szokásainak megfelelő alkotmány" bevezetését. Említésreméltó, hogy a nemzet szokásain azt értették, hogy az alkotmány ne ismerje el a nagybirtokot. Ez a demokratikus követelés, amelyet a despotikus cári Oroszország elfogadott, összefüggött a szerb társadalom demokratikus struktúrájával, amely a sajátos török rendszer következtében csak oszmán földesurat ismert, s ha a cár a törökkel szemben a szerbekre akart támaszkodni — már pedig ezt döntő külpolitikai célkitűzésnek tekintette —, el kellett fogadnia a valóságot: nem voltak szerb földesurak, akikkel persze szívesebben kötött volna szövetséget. Ehhez hasonló ellentmondásos jelenséggel később az orosz—görög és orosz—bolgár viszony kapcsán is találkozunk. — A szerződés többi pontjai az orosz—szerb katonai együttműködést szabályozták és a szerbek támogatását voltak hivatva szolgálni.