Századok – 1967

Tanulmányok - Gonda Imre: A hadi- és békecélok a Monarchia háborús politikájában 37

40 GONDA IMRE helytelenítette a magyar miniszterelnök által kívánt kiegészítést is, főleg azért, mert „abból a szándékból, hogy csak az északnyugati sarkot akarják Magyarországhoz csatolni (ti. Szerbiától — G. I.) arra lehetne következtetni, hogy mást nem is akarnak elcsatolni. Éppen ezért az a véleménye, hogy e részkérdésben se hozzanak olyan határozatot, amely a kérdés tényleges megoldásánál megkötné a kezüket." Az osztrák és a magyar miniszterelnök között tehát éppen az annexiók fő elvi kérdésében éleződött ki az ellentét. Igen jellemző, hogy Stürghk kijelentése pontosan eltalálta Tisza javaslatának lényegét: Tisza kiegészítése éppen a legszűkebb korlátok közé akarta szorítani az annexió lehetőségét, Stürghk viszont ezt a megszorítást kívánta kiiktatni. Ilyen előzmények után e vita minisztertanácsi határozat formájában megszületett eredménye sem volt érdekesség nélkül való. Az elnöklő Burián külügyniniszter javaslatára hosszabb — itt csupán szélső álláspontjaiban vázolt — tárgyalás alapján az a különös kompromisszum született meg, hogy a hadicselekmények eredményeképpen a Monarchia északi részén annektálható területek Ausztriához, a szerbiai területgyarapodások Magyarországhoz csatolandók. Eszerint tehát: elfogadták Tisza kiegészítő javaslatát az esetleges szerbiai annexió korlátozásáról, de ugyanakkor áttörték annak elvi érvényét, mivel hatályát más területre is kiterjesztették. Ezzel Stürghk igényét is kielégítették, annál is inkább, mivel a lengyel területek bekebelezhetőségének kimondásával az osztrák vezető körök törekvései „biztonságérzetük" fokozására — legalábbis elvben — elérték céljukat. A gyakorlat teljes mértékben a katonai eredmények függvénye maradt, amivel a Monarchia kormányférfiai tisztában is voltak. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy hadicéljaik kialakítása közben színes ábrándjaikat bele ne szőjék terveikbe. E célok és ábrándok, amelyek a birodalom „integritása és biztonsága" szólamban fogalmazódtak meg, tartalmi szempontból csupán egy ponton különböztek pl. Németország széles körű hódító programjától: hogy nem a világ különböző tájaira kiterjedt, hanem viszonylag szűk területre szorított „átszervezési" tervet jelentettek. Ezen belül azonban Délkelet-Európa feltörekvő nemzeteinek teljes politikai megsemmisítését tervezték. Igaz, hogy a Monarchia kormányai nem törekedtek új területi hódításokra, csupán a már befolyásuk alá tartozó országok végleges alávetésére. Hogy ez Krobatin hadügyminiszter szerint azt jelentette volna, hogy Szerbiát végleg el kell tüntetni a térképről, Stürghk szerint pedig azt, hogy pl. Montenegrót mint tengertől elzárt, hegyi országot, fenntartják ugyan, Szerbiával való egyesülését azonban megakadályozzák, s általában úgy kezelik, mint valamilyen „amerikai nemzeti parkot", azaz élő néprajzi múzeumot, — mindez alig volna hihető, ha nem szerepelne történetesen a közös minisztertanács jegyzőkönyvében. Mindehhez azonban még Conrad vezérkari főnöknek a minisztertanácsi értekezlet jegyzőkönyvéhez csatolt s Tisza állásfoglalásához fűzött megjegyzéseit is hozzá kell vennünk, é akkor az osztrák vezető körök háborús céljaival kapcsolatos pillanatnyi elképzeléseit megismertük, beleértve azokat a nézeteket is, amelyeket a magyar törekvésekről kialakítottak. Conrad feljegyzése ui„ amelyet az osztrák hadicélokkal kapcsolatban beterjesztett, két szempontból igen tanulságös: egyrészt maga is abból a meggondolásból indul ki, hogy nem a határtalan annexiós vágyak, hanem „hadicéljaink bölcs mérséklése" győzhetik meg az ellenséget a háború folytatásának céltalanságáról. Mégis csupán a pozitív és negatív hadicélok helyes kiválogatása mentheti meg a Monarchiát az adott kritikus helyzet megismétlő-