Századok – 1967
Tanulmányok - Gonda Imre: A hadi- és békecélok a Monarchia háborús politikájában 37
A HADI- 158 BÉKECÉLOK A MONARCHIA POLITIKÁJÁBAN 39 számára ugyanolyan veszélyes, mint a puszta szimbólumméretekre csökkentett szerb árnyék-állam — Byrián minisztertanácsi beszámolójában nem volt feloldható. Éppen ezért nem túlzás az a beállítás, hogy mindazok a javaslatok, amelyeket főleg Burián, de részben Tisza is beterjesztett a minisztertanácsi értekezleten, tartalmukat tekintve alig tekinthetők másoknak, mint kísérleti ötleteknek, amelyeknek „eredményessége" még a központi hatalmak teljes győzelme esetén is kérdéses lett volna. Ezek közé tartoztak Szerbia különböző — de főleg aszerint kigondolt — felosztási tervei, hogy Bulgáriát vagy Albániát kívánják-e felduzzasztani. Természetes, hogy e két állam kialakítására ugyancsak számos elgondolás született, amely mind alá volt rendelve a délszláv kérdés „megoldását" szolgáló törekvéseknek. Éppen azért látszik e tervek elemzése épp oly fölöslegesnek ebben az összefüggésben, mint Tisza azon javaslatának ismertetése, amely szerint magyar és német parasztokkal kell betelepíteni a déli határvidéket és Belgrád környékét, továbbá a délszláv érintkezési területeket, hogy elszigeteljék egymástól e népeket, s „vidéki magyar várossá tegyék a szerb fővárost".4 Ehelyett inkább az elvi főkérdéshez kell visszatérnünk, amely Szerbia és Montenegro, valamint a két állam kialakítandó kapcsolatán túlmenően azon kérdés körül összpontosult, hogy a Monarchia létét, vezetői szerint, a peremnemzetek bekebelezése vagy kicsiny csatlósállamok gyűrűjének létrehozása biztosítja-e jobban. Ez volt az a kérdés, amely körül az osztrák és magyar kormány képviselői között leplezetlen elvi ellentét bontakozott ki. Nem csupán azért, mert e kérdéscsomó a délszláv problémán keresztül éppen a magyar kormányt érintette a legközelebbről, ami Tisza minisztertanácsi hozzászólásából jól kiviláglott. Ugyanekkor Stürghk osztrák miniszterelnök felszólalásából kiderült, hogy az osztrák felet viszont a lengyel kérdés érinti közelebbről, amely nemcsak elvileg vet fel hasonló kérdéseket, de a bekebelezendő tömeg nagysága miatt még súlyosabb feladat elé állítaná a Monarchiát, mint a Burián és Tisza tervei szerint „önállóan" maradó 1 — 1 1/2 milliós Szerbia. (A későbbiek folyamán román viszonylatban e kérdések — mint kiderül — szintén felmerülnek.) Az elvi különbség az osztrák és a magyar kormányférfiak között abban a kérdésben éleződött ki a minisztertanács értekezletén is, hogy míg Tisza a bekebelezést az osztrák-magyar dualista egyensúly fenntartása, pontosabban a magyar uralkodó osztályok társuralmi helyzetének egyre nehezebbé váló megmentése érdekében élesen támadta, addig osztrák részről elsősorban Stürghk miniszterelnök és Koerber pénzügyminiszter az annexiós politikának határozottan védelmére kelt. Alig leplezhető, hogy e nézeteltérések mögött az osztrák és magyar uralkodó osztályok ellentétei húzódnak meg. Tiszának ugyané vitában jelentős tartalékai voltak, amelyek az 1914. július 19-i annexióellenes határozatból adódtak: erre nyúlt vissza a magyar miniszterelnök, amidőn egyrészt e határozat felújítását kérte, mert „szerb terület messzemenő annektálásával szemben a leghatározottabban állást foglal", másrészt azonban kérte azt is, hogy amennyiben mégis sor kerülne észak-szerbiai területek bekebelezésére, úgy ezeket szerinte „direkt Magyarországgal kell egyesíteni". Stürghk nem tagadta az 1914 júliusi határozat érvényességét, de kétségbe vonta annak birodalmi törvény-jellegét s azt, hogy ne lehetne új határozattal pótolni. Amellett, hogy ellenezte annak felújítását, i Meg kell jegyeznünk, hogy hasonló „telepítési" terveik a németeknek is voltak Lengyelországban.
