Századok – 1967
Tanulmányok - Iszlamov; T. M.: Az 1917. évi osztrák–magyar kiegyezés megkötése 3
AZ 1907. ÉVI OSZTRÁK-MAGYrAlt KIEGYEZÉS 33 Az Ausztria és Magyarország közötti pénzügyi-gazdasági, politikai és jogi nézeteltérések szabályozása hozzájárult a dualista rendszer ideiglenes megszilárdulásához, megnehezítette a Monarchia valamennyi népe számára a demokráciáért és a felszabadulásért vívott küzdelem feltételeit és szabaddá tette az osztrák-magyar imperializmus kezét a külpolitikai expanzió számára. Néhány hónappal a gazdasági kiegyezés megkötése és az alkotmánybiztosítékok elfogadása után az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodó körei elég erősnek érezték magukat arra, hogy a maguk területéhez csatolják Boszniát és Hercegovinát. 1907 után az osztrák-magyar kapcsolatok elvesztették azt a feszültségüket, amellyel az 1900-as évek elején, különösen 1905—1906 folyamán telítve voltak. Az elért kompromisszum nem likvidálta az osztrák és a magyar uralkodó osztályok között fennálló mély gazdasági és politikai ellentéteket, inkább azért jöhetett létre, mert ideiglenes egyensúlyi helyzet állt be az ellentétes érdekek és azon közös érdekek között, amelyek tartósan egymáshoz kapcsolták az osztrák burzsoáziát és a magyar uralkodó osztályokat; nevezetesen annak szükségessége, hogy közös erőfeszítésekkel megfékezzék a Monarchia alapjait megrengető demokratikus és nemzeti törekvéseket, amelyek a munkásosztály és az Osztrák-Magyar Monarchia dolgozó osztályától indultak ki. Éppen ez az erőegyensúly kölcsönözte a Monarchiának azt a — minden belső gyengesége ellenére is — aránylag hosszú vitalitást, aminek következtében egyik válságot a másik után gyűrte le mindaddig, míg el nem söpörte a forradalom s a harctereken bekövetkezett katonai katasztrófa hulláma. Az osztrák-magyar összeütközés kompromisszumos megoldása nem elégítette ki sem Ausztriát, sem Magyarországot. Maga a magyar kormányelnök, aki óriási erőfeszítéseket tett arra, hogy a parlamenttel elfogadtassa a kiegyezést, elismerte, hogy az nagy pénzügyi terhet ró az országra, és arra hívta fel a képviselőket, hogy hagyják jóvá azt a bepolitikai konszolidáció érdekében: ,, . . . mind nemzeti konszolidációnk és belső viszonyaink biztoskezű vezetésének érdekében, mind pedig politikai helyzetünk tekintetében egyaránt békére, s nem a harcra van szükségünk ..." — érvelt Wekerle a parlamentben.103 Majd a szavazás napján beismerte a képviselőházban, hogy a kormány „kénytelen volt elfogadni" az osztrákok követelését a kvóta felemelésére vonatkozóan.10 4 Természetes, mint ezt a budapesti orosz konzul jelentette, hogy „az itteni politikai körökben az utolsó pillanatig féltek valamiféle bonyodalomtól. Az egyébként is rendkívül feszült viszony a Monarchia két fele között az utóbbi időben különösen kiéleződött. Az utolsó összeütközésre az szolgáltatott okot, hogy Schillinger cseh klerikális képviselő interpellációt nyújtott be, midőn az osztrák Reichsratban az osztrák-magyar kiegyezést tárgyalták. Annak ellenére, hogy Beck báró tiltakozását jelentette be, csaknem egyhangúan elfogadták a Schillinger által benyújtott határozati javaslatot, amely elítélte a nem magyar nemzetiségek üldözését Magyarországon és felszólította az osztrák kormányt, hívja fel a magyar kormány figyelmét arra, hogy megengedhetetlen az erőszak a nemmagyar népek jogaival szemben, s hogy feltétlenül be kell tartani az 1868. évi nemzetiségi törvényt.105 Beck, arra törekedve, hogy hangsúlyozza a magyar kormány iránti 103 Képviselőházi Napló. XII. köt. 23. 1. 104 Uo. XIV. köt. 452. 1. 105 Stenographische Protokolle über die Sitzungen des Abgeordnetenhauses. XVIII. Session. 1907. 3643. 1. 3 Századok 1967/1—2
