Századok – 1967

Krónika - Nemzetközi kollokvium a dunamenti országok 1938–1945 közti történetéről (Sz. Ormos Mária–Tilkovszky Loránt) 389

392 KRŐNIKA Jugoszláviáról. München és a háború között a tengely politikájának ebben a térségben annak befolyási övezetekre való felosztása és az itteni államok semlegességének biztosítása volt a fő vonása. A befolyási övezetek elkülönítése azonban továbbra is bizonytalan maradt, s ezért Olaszország „nem hadviselő" álláspontja is ideiglenes volt. Az olasz befolyás megszilárdítását és kiterjesztését kívánta szolgálni 1939 őszén a balkáni olasz befolyás alatt álló semleges blokk kialakításának terve, amelyet minden érdekelt, de különösen Románia szimpátiával fogadott, s először Hitler is magáévá tett. Ciano kezdeményezését azonban a németek lengyelországi győzelme után Mussolini elvetette, mivel úgy vélte, hogy ezzel a blokkal a tényleges balkáni behatolás és hódítás lehetőségét tenné kockára, s a német kormány is ellene fordult, minthogy ő meg az olasz befolyás megerősödésétől ós egy esetleges németellenes fellépéstől félt. A semleges blokk kialakításának elmaradása Romániát arra késztette, hogy fokozott közeledéssel biztosítsa Olaszország jóindulatát. Ezeket a törekvéseket azonban az olasz kormány elhárította, mert nem akarta stabilizálni a semlegességet, másrészt mert nem akart Németországnak ürügyet adni, hogy interveniáljon olyan területen, melyen Olaszország akart befolyáshoz jutni. Mindamellett álláspontját befolyásolták a magyar revíziós igények is. Románia így teljes izoláltságba került, s Gafencu fikciója semlegességéről már csak formálisan fedte a valót, minthogy Románia gyakorlatilag arra kényszerült, hogy a tengely háborúja számára termeljen. Németország 1939-ben és 1940 elején a Balkánon és a Duna-medencében nyugalmat kívánt biztosítani, s azon volt, hogy a döntő befolyást Magyarországhoz s Romániához hasonlóan gazdasági és diplomáciai eszközökkel érje el. Ezt Mussolini akceptálta abban az igyekezetében, hogy a nyugati háború eredményeit Olaszország javára felhasználja, ezek megtörténte után azonban elérkezettnek látta az időt a balkáni olasz hatalom kézzelfogható demonstrálására. 1940 októberében egy könnyű katonai séta reményében megtámadta Görögországot. Az itt elszenvedett kudarc végleg megpecsételte a tengelyhatalmak egymáshoz való viszonyát. Miután Olaszország csak német segítséggel tudta a görög hadjáratot befejezni, a jugoszláv kérdésben már kezdeményezni nem mert, s midőn Hitler a balkáni komplikációk elkerülése végett végrehajtotta Jugoszlávia bevonását a hármasszövetsógbe, majd midőn a jugoszláv puccs után Jugoszlávia megtámadását határozta el, Mussolini már csupán asszisztálhatott a német tervekhez, és saját érdekeit csak a szeparatista, mindenekelőtt az usztasa erőkhöz kapcsolódva próbálta megvédeni. Minthogy Pavelic rossznéven vette a Dalmáciára irányuló olasz igényeket és felhasználta a német—olasz rivalizálást, ez is csak igen kis mértékben sikerülhetett. Ezt követően a referátum a magyar revíziós törekvésekkel kapcsolatos olasz álláspont és a második bécsi döntés kérdésének megvilágításával foglalkozott. Megállapította, hogy a Bécs— Budapest—Róma vonal az 1936-i német—olasz egyezménnyel összeomlott, Magyarország azonban, mely a német lépéseket fel akarta ugyan használni revíziós igényeinek kielégítésére, de egyúttal félt is a német hatalomtól, továbbra is biztosítani kívánta Olaszország támogatását. Érdekei között az erdélyi kérdés az első helyen szerepelt, e tekintetben azonban 1939 folyamán sem Németországtól, sem Olaszországtól nem kapott segítséget, sőt mindkét tengelyhatalom, közös érdekei folytán, igyekezett visszatartani a Románia elleni fellépést. A magyar kormány nem tett le szándékáról és diplomáciai erőfeszítéseit sem csökkentette, s ez végül is Magyarország további felhasználhatóságának és a konfliktusok elkerülésének érdekében részleges sikerre vezetett. Bulgáriának a hármasszövetséghez történt csatlakozása az olasz reményekkel és a német ígéretekkel szemben Németország uralmát tette teljessé a Balkánon. A német erőfölény kifejezésre jutott az olasz—német gazdasági osztozkodásban is, amennyiben Németország döntő befolyáshoz jutott s ellenőrzése alá vonta az egész szektorban az olasz gazdasági tevékenységet is. Ily módon Olaszország nem tölthette be azt a feladatot, hogy Németország ellensúlyaként és az egyensúly biztosítójaként szerepeljen, amint azt Magyarország, Románia ós Bulgária remélte. A teljes német fölény kibontakozása a Szovjetunió elleni háború kirobbantása után következett be, ami azonban nem jelentette az olasz befolyás növeléséhez fűzött remények feladását, s az olasz kormány megkísérelte ezeknek az államoknak szorosabban magához fűzését. Erre szolgált az általa előterjesztett terv a fasiszta „új rend" programjának meghirdetéséről, amelyet azonban Hitler mereven elutasított. Konklúzióként Collotti megállapítja, hogy az olasz politika fő törekvése az Adria másik partjának megszerzésére irányult, aminek legfőbb akadálya a balkáni német expanziós szándék volt, ami a Balkánon Németország hegemóniájához vezetett. Olaszországot politikai és katonai felkészületlensége eleve inferioris helyzetbe hozta, s ez megmutatkozott a diplomácia területén is. Ebben a folyamatban döntő fordulatot jelenteit