Századok – 1967
Történeti irodalom - Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Ism. Wellmann Imre) 316
TÖRTÉNETI IRODALOM 317 tas" fogalmából próbáljuk levezetni, mint a szerző teszi.) S az itteni végrendeletek nemcsak jellegükben: tartalmukban sem típus-értékűek a XVIII. századi magyar paraszt vagyoni helyzetét, gazdasági felszerelését illetően. Nyilvánvaló, hogy testamentum készítésére elsősorban módosabbak gondoltak mindenütt (Vásárhelyen is jóformán csak halálraítéltek képviselik ebben a szegényebb réteget). De ez a bőhatárú s viszonylag kedvező helyzetű mezőváros még a vagyonosabbak közt is kiugró példáit mutatja a jómódú hagyatkozóknak. Érdekes lett volna részletesen kifejteni: szociális szempontból milyen kép bontakozik ki a végrendeletek vallomásából, s hogy viszonylik ez Hódmezővásárhely társadalmi összképéhez. Ilyen egybevetésre annál inkább adva volt a lehetőség, mivel Tárkány Szűcs igen messzemenő gondot fordít arra, hogy a végrendeletek dolgát széles gazdasági-társadalmi háttérbe ágyazza. A testamentumok formai s tartalmi elemzését, azok anyagi természetű rendelkezéseinek taglalását részben Szeremlei monográfiájának adataira, részben önálló levéltári kutatásokra épített terjedelmes fejtegetések előzik meg Hódmezővásárhely XVIII. századi társadalmi viszonyairól és gazdálkodásáról. A mutatóban közölt s az örökhagyó anyagi helyzetébe világító bevezetéssel mintaszerűen ellátott végrendeletszövegeket, továbbá leltárakat ós egyéb iratokat, meg az illusztrációkat pedig nomenclatura követi fontosabb fogalmak, kifejezések magyarázatával. Kár, hogy e hasznos törekvés eredményességét itt-ott túlzó megállapítás csorbítja, másutt meg nem teljesértékű tájékozottság egyes vonatkozásokban, ami néhány latin szóalak visszaadásában, rövidítések feloldásában is megmutatkozik. Hadd említsünk csak egy-egy példát mindegyikre. Általánosságban erősen vitatható megállapítás, magának a szerzőnek gazdagok és szegények közti küzdelemről adott ábrázolásával sem fér össze, hogy az erkölcstelen úri vagyonharácsolással szemben a paraszti vagyongyűjtés tiszteletreméltó, mert a családot s a közösséget [ !] szolgálta (18., vö. 134 — 136.1.). Bizonytalanságra vall pl., hogy a jobbágy állami terhei sorában szerepelteti a szerző a „domestica", a városi kivetések közt a „háziadót" (109. 1.). Nyilvánvaló az is (mint a 413 — 414. l.-on közölt szöveg is mutatja), hogy az „A fél" nem alperest, hanem, ellenkezőleg, felperest (actor) jelöl, s az ,,I"-ből (incattus, alperes) hibás olvasás formált felperesre magyarázott ,,F"-et (417, 419. 1.). Annál otthonosabban mozog a szerző, midőn a tárgyalt végrendeletek jogi vonatkozásait fejtegeti. A tételes feudális jogból kiindulva arra a megállapításra jut, hogy a testamentum a XVIII. században, társadalmi osztályoktól függetlenül, egységes érvényességi kellékekkel bírt, az idevágó jogszabályok parasztra éppúgy vonatkoztak, mint nemesekre. Tartalmilag is lényeges egyezést lát abban, hogy a vásárhelyi végrendeletek, a Hármaskönyv előírásainak megfelelően, éppoly éles megkülönböztetést tettek ősi és szerzett javak között, akár a nemesi jog, tehát gyakorlatilag jobbágy-ősisógről lehet beszélni. A lényeges különbség abból adódott, hogy a jobbágy tulajdon- és rendelkezési joga — ugyancsak Werbőczy alapján — az ingóságokra korlátozódott. Amikor tehát a vásárhelyi gazda szállásáról vagy szőlejéről hagyatkozik végrendeletében, nem magát a tanyát vagy beültetett földet kell értenünk a szerző szerint, hanem mindig csakis a felépítményt, azt, ami a földtől elkülöníthető, ami az egészből emberi munka alkotása. Az érvényes jog szerint ugyanis — folytatja — a földből nem illette meg a jobbágyot más, mint hogy ,,ty/. ingatlant művelhette és munkabér, illetőleg jutalom fejében elvihette magának azt a részt, amit a földesúr megengedett" (171. 1.). Ezen a ponton úgy tetszik: fordított eljárás — a vásárhelyi gyakorlatból kiindulni s ezt azután a jogi előírásokhoz mérni — árnyaltabb s megnyugtatóbb eredményre vezetett volna. Nem térve ki az ingatlan fogalmának a házat stb. kirekesztő szűk értelmezésére, a paraszti „incapacitas" idézett körülírása is arra vall, hogy a szerző könyvében túlságosan is hagyatkozik Werbőczyre s késői kommentátoraira, az uralkodó osztályt képviselő XVIII—XIX. századi jogtudósok munkáira. Pedig nem lenne érdektelen egyszer tüzetesen megvizsgálni: hogyan viszonylottak a Hármaskönyv előírásai az egykorú eleven gyakorlathoz, s miképp alakult azok utóélete a történeti fejlődés során. Werbőczy a szokásjog rendszerezésének nevezte művét, nyílván nem ok nélkül; de az sem kétséges, hogy paraszti vonatkozásban a bosszútól fűtött nemesség törekvéseinek is helyt adott. S ezek a tendenciák nemcsak a hagyományos szokással nem álltak összhangban, de egyáltalán időbe telt, amíg, helyenként változó mértékben, érvényre juthattak. A Tripartitum-ban foglaltak teljes mértékű életbeléptetésére igazában a Rákóczi-szabadságharc bukása után jött el az alkalom, midőn a Habsburg-hatalomra támaszkodva új erőre kapott a földesúri felsőség. Még pedig elsősorban a „királyi Magyarországon"; a töröktől szabadult országrészen még jóidéig eleven volt a kötetlenebb, közvetlen úri felsőségtől mentes paraszti élet hagyománya. Itt mélypontról indult el a földesúri hatalomgyarapodás, s mint Hódmezővásárhely példája is mutatja, egyelőre korántsem ért el hasonló hatásfokot. A végrendelkezéssel való élés itt a paraszt* osztályharcnak is eszköze:
