Századok – 1967

Történeti irodalom - Szántó György: A nyugateurópai munkásmozgalom új vonásai (Ism. Esti Béla) 302

TÖRTÉNETI IRODALOM 305 alapvető biztosítékaitól, és méginkább a nyugat-németországi „szükségállapot-törvény" szemléltetően bizonyítják, hogy az állammonopolista kapitalizmus nem osztályok feletti államot hoz létre, hanem ellenkezőleg, a politikai reakció fokozódását jelenti minden téren. Éppen ezért nem véletlen, állapítja meg Szántó, hogy „a nyugat-európai kommunista pártok stratégiájuk ós taktikájuk középpontjába állították a demokráciáért folyó harcot". Ugyanakkor arra is rámutat, hogy a demokráciáért vívott küzdelem módszerei és formái országonként változnak ; más követelményeket állít fel a harc Franciaországban és Nyugat-Németországban, ahol a demokrácia szűkebb korlátok közé szorult, méginkább Spanyolországban, ahol még mindig fasiszta terror uralkodik, és megint mást Angliában, Olaszországban, ahol a polgári demokrácia klasszikus formái megvannak. A demokráciáért folyó harc elválaszthatatlanul összefügg a szocializmusért folyó küzdelemmel. A nyugati kommunista pártok nem a polgári demokrácia konzerválásáért, hanem újtípusú demokrácia megteremtéséért küzdenek, amely a szocializmusba való átmenet sajátos formáját jelenti. „A demokratikus reformok objektive szerves részei a szocializmusért való harcnak — írja Szántó —, szubjektíve pedig a széles monopol-ellenes front megteremtését szolgálják." A strukturális reformok taktikája Olaszországban, a valódi demokrácia megteremtését szolgáló célkitűzések Franciaországban lényegében a szocialista forradalom új stratégiájának alkotóelemei. A strukturális reformok az államosítások kiterjesztését, antimonopolista demokratikus tervezés megvalósítását, a dolgozó tömegeknek a gazdaság irányító pozícióiba való benyomulását jelentik, de nem csupán ezt, hanem a politikai struktúra módosítását is, a tartományi önkormányzat általános kiterjesztését, a helyi autonóm szervek jogainak biztosítását , a parlament jogkörének kiszélesítését stb. A strukturális reformok kiharcolásának feltétele a legszélesebb munkás-, népi ós demokratikus erők mozgósítása a nemzet életével kapcsolatos valamennyi döntő kérdésben, egy új, baloldali tömörülés létrehozása ós vezető szerephez juttatása az olasz társadalomban. Ily módon lehet „a strukturális reformokért vívott harc a szocializmushoz vezető »olasz út« fő tartalma és jellemző vonása". Az új út tisztázása sok elméleti problémát vet fel, és természetes, hogy e problémák körül élénk viták folynak a kommunista mozgalomban. Szántó ezzel kapcsolatban bírálja Luciano Gruppi „Lenin és Engels tézisei az államról" című cikkét, amelyben Gruppi a speciális olasz viszonyokat helytelenül általánosítja és valamennyi nyugati országra kivetíti, továbbá hibásan értékelve a monopolkapitalista állam jellegét és a szocialista forradalom békés formáját, bizonyos értelemben eljut a forradalmi diktatúra tagadásához. Az Olasz Kommunista Párt legutóbbi, XII. kongresszusa is bizonyítja, hogy a vitákból helyes álláspont alakult ki, az OKP politikája töretlenül a marxizmus—leninizmus vonalán halad és mind nagyobb reményekre jogosít az olaszországi osztályharc perspektíváit illetően. Szántó az egyes kommunista pártok stratégiájának ós taktikájának konkrét elemzése után külön is foglalkozik a szocialista forradalom békés vagy fegyveres útjának kérdésével. A probléma kiemelése mindenképpen indokolt, mert talán e kérdésben mutatkozik a legtöbb értetlenség vagy félreértés különböző körökben. Szántó élesen elhatárolja a békés út forradalmi koncepcióját a revizionista „belenövési" teóriától. Rámutat arra, hogy a szocialista forradalom békés formája is magában foglalja a hatalom megragadását (benne a fegyverek potenciális birtokát) és a termelési eszközök társadalmi tulajdonba vételét. A békés út sem automatikus folyamat, hanem a tömegek szívós, következetes, céltudatos harca. És ami nem kevésbé fontos: a békés út nem abszolutizálható ! A kommunista pártoknak mindkét eshetőségre fel kell készülniök. Amennyire hibás, a marxizmus—leninizmussal alapvetően szembenálló felfogás a polgárháború mitizálása, olyannyira hibás a fegyveres harc lehetőségének egyszer s mindenkorra való elvetése. Hogy a munkásosztály melyik utat válassza, azt csak az osztályviszonyoknak, az osztályok mozgásának, a nemzetközi helyzetnek pontos elemzése alapján lehet eldönteni. Fejtegetése során Szántó leszögezi: „1. sem a fegyveres, sem a békés út nem abszolutizálható a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet problematikájában ós gyakorlatában; 2. egyik vagy másik taktikai irányvonal mint fő vonal hosszabb vagy rövidebb ideig előtérbe kerülhet; 3. minél erősebbek egy kapitalista ország belső forradalmi tényezői és kedvezőbb a nemzetközi helyzet, annál inkább előrenyomul a »békés út« lehetősége; 4. a forradalom kivívásának legfőbb feltétele a munkásosztály pozícióinak megerősödése és behatolása az állam irányítását meghatározó funkciókba, 5. a munkásegység körül kibontakoztatott nagytőke-ellenes osztályszövetség létrehozása." Könyve végén Szántó összefoglalja a nyugat-európai kommunista mozgalomban az 60-es évek derekától kibontakozó új vonásokat. Az új vonásokat egyfelől a nemzetközi erőviszonyok és bennük a kapitalizmus új formációi és jelenségei, másfelől a kommunista 20 Századok 1967/1—2