Századok – 1967

Történeti irodalom - Szántó György: A nyugateurópai munkásmozgalom új vonásai (Ism. Esti Béla) 302

304 TÖRTÉNETI IRODALOM Az 1947 — 1948-as fordulattal, a kommunista pártok kormányból való kiszorulásával új szakasz kezdődött a nyugat-európai munkásmozgalomban. Szántó rámutat arra, hogy ebben a szakaszban a fejlődés igen ellentmondásos: egyrészt a társadalom belső ellentéteiből következően erősödtek a tömegmozgalmak, másrészt a kommunista pártok politikájában tért hódított a szektarianizmus. A szektarianizmus főként a szociáldemokratákkal szemben tanúsított türelmetlenségben és a reakciós kapitalista kormányzatok fasizmussal való leegyszerűsítő azonosításában mutatkozott meg. Ez akadályozta a helyzet reális felmérését, a helyes harci módszerek kialakítását. A fő irányvonal azonban helyes volt, és a nyugat-európai kommunista mozgalom ebben az időszakban is felfelé ívelt, nagy eredményeket ért el: hozzájárult a béke megvédéséhez, hatásosan küzdött a szennyes gyarmati háborúk ellen, harcolt a demokratikus vívmányok megvédéséért, a dolgozók jogaiért és gazdasági érdekeiért. E harcban a legnagyobb nyugati kommunista pártok szervezeti ereje, tömegbefolyása évről-évre növekedett, amit a parlamenti és helyi önkormányzati választások sora is jelzett. Egyes pártok, mint például az Angol Kommunista Párt, ezekben az években, bár alapvető munkástömegeiket megtartották, az objektív körülmények és a szektás hibák miatt veszítettek befolyásukból. Ugyanakkor meg kell említeni, hogy éppen az Angol Kommunista Párt elsők között tett kísérletet arra — 195l-es programjában —, hogy a szocialista forradalom új, békés, parlamenti megoldást is számításba vevő útját felvázolja, sőt a háború és béke kérdésében is újszerű álláspontot foglalt el („a kommunista párt elveti azt az elméletet, hogy a szocialista és a kapitalista tábor között a háború elkerülhetetlen"). Az SzKP XX. kongresszusa fordulatot hozott a nyugati kommunista mozgalomban is. Nagy harc bontakozott ki a különféle revizionista és szektás irányzatok kiküszöböléséért. Ebből a harcból a nyugati kommunista pártok némileg csökkent taglétszámmal, de eszmeileg-politikailag megerősödve kerültek ki. A XX. kongresszus által kiváltott fordulat — állapítja meg Szántó — ,,. . .elsősorban az eszmei tisztulás lehetőségére vonatkozik, és objektíve-szubjektíve a győztes stratégiai fordulat lehetőségét tárta fel". A könyv további fejezeteiben a szerző szakít az eddig alkalmazott kronológikus tárgyalási móddal, és témakörök szerint veszi sorra az egyes kérdéseket. Napjaink történetéről lévén szó, ez a módszer teljesen indokolt. Mindenekelőtt a kapitalista gazdaságban végbement változásokat elemzi (állammonopolizmus,integráció), majd az osztálystruktúra alakulását vizsgálja, különös tekintettel a munkásosztály összetételének változására. A munkásosztály anyagi helyzetét illetően vitathatatlan tényként szögezi le, hogy az állandóan növekvő elnyomorodásról szóló dogmatikus nézetek tarthatatlanságát az élet bizonyította be, az elmúlt 10—15 óv alatt valamennyi fejlett nyugat-európai országban kisebb-nagyobb mértékben emelkedett a munkásosztály életszínvonala. Ugyanakkor rámutat arra, hogy ez a folyamat ellentétes tendenciákon keresztül jutott érvényre, a kialakult helyzet rendkívül ingatag, súlyos problémákkal telített. Sok adatot hoz ennek . érzékeltetésére; ezek az adatok egészében alkalmasak arra, hogy megvilágítsák a valóságos képet, hatásosságukat azonban korlátozza, hogy csoportosításuk, kezelésük helyenként nem elég átgondolt. így pl.: a relatív elnyomorodás bizonyítására adatot közöl a francia monopóliumok profitjának növekedéséről (1958 —1962 között 69,2%). De a reálbérek alakulásáról itt csak általános megállapítás szerepel: ,,A francia munkások életszínvonal-emelkedése ehhez képest rendkívül csekély" (129. 1.). Konkrét adatot csupán néhány oldallal tovább, más kérdéssel, a termelékenység és a reálSerek összefüggésével kapcsolatban kapunk. Megjegyezzük, e helyütt nem elég meggyőző fejtegetés kíséretében: a termelékenység 1959 —1961 közötti 11 %-os, a reálbér 8%-os emelkedéséről szóló adatok vajon megalapozzák-e azt a következtetést, hogy ,,. . .a bérek megközelítőleg sem emelkednek a munka termelékenységének növekedéséhez képest" (132. 1.)? Tudjuk, a következtetés helyes. Ezt azcnban meggyőzőbb adatokkal kellene igazolni. Ilyen adatokat a fenti rövid időszak nem produkálhat. Hasonló okból hiányérzetet keltenek az angol munkások reálbérének alakulását bemutató számok. Itt még kisebb időszakok is szerepelnek összehasonlítási alapként: pl. az 1961 júliustól decemberig terjedő félév (135 1.). A munkásosztály helyzetének súlyos problémáit tükrözi a sztrájkmozgalom állandó növekedése. 1958 —1962 között a fejlett tőkés országokban a sztrájkok résztvevőinek száma 13,5 millióról 42 — 44 millióra emelkedett. Szántó mint fontos jelenséget említi, hogy ,,a sztrájkok nemcsak harc közben öltenek politikai jelleget, hanem igen gyakran eredendően politikai okokból törnek ki". Adatai meggyőzően támasztják alá azt a következtetését, hogy a konjunktúra, bár kétségtelenül növelte a reformista illúziók veszélyét, a kapitalista rendszer belső ellentmondásait nem simította el, sőt ezek az ellentmondások a társadalmi élet valamennyi szférájában tovább élesedtek. Ez kifejezésre jut a monopóltőkés állam demokráciaellenes intézkedéseiben is. Az V. Köztársaság reakciós alkotmánya, amely megfosztotta a francia népet a demokrácia