Századok – 1967

Történeti irodalom - Szántó György: A nyugateurópai munkásmozgalom új vonásai (Ism. Esti Béla) 302

TÖRTÉNETI IRODALOM 303 időszak egyik legfontosabb jelensége; a munkásmozgalom befolyásának, a kommunista pártok politikai és szervezeti erejének megnövekedése. A második világháború utáni évek világtörténelmi jelentőségű eseménye az imperializmus láncának újabb átszakadása, a szocialista forradalom győzelme Európa ós Ázsia számos országában. Felmerül a kérdés, mi volt az oka annak, hogy Nyugat-Európa azon országaiban, ahol a munkásmozgalom, és ezen belül a kommunista mozgalom nem kisebb befolyásra tett szert, nem sikerült a fordulatot kivívni. Szántó György az erőviszonyok részletes elemzése alapján megállapítja, hogy egyrészt a külső feltételek kedvezőtlensége — angol, amerikai megszállás —, de egy sor nélkülözhetetlen belső feltétel hiánya is lehetetlenné tette a burzsoá hatalom megdöntését. A háború végén Franciaországban, Olaszországban és még néhány nyugati országban a burzsoázia gazdasági és politikai rendje megingott, a munkásosztály a hatalom részesévé vált, fegyveres erővel is rendelkezett. A politikai hatalom kivívását azonban mégsem tűzhette ki célként, mert a háború még tartott, s minden erőt a fasizmus szétzúzására kellett összpontosítani. A burzsoázia elleni eredményes harchoz megfelelő szövetségesekkel sem rendelkezett (a parasztság és városi kispolgárság nagy része ebben nem támogatta volna), sőt saját sorai sem voltak egységesek e tekintetben; a szocialisták többsége, akik a fasizmus ellen akcióegységben harcoltak a kommunisták oldalán, nem tartották szükségesnek a hatalomért folyó küzdelmet. Ilyen körülmények között — állapítja meg Szántó — a „kommunista pártok Nyugat-Európában taktikájuk középpontjába az antifasiszta harcban kivívott demokrácia biztosítását, illetve kiterjesztését állították". Ez volt ebben az időszakban az egyedüli helyes és lehetséges taktika, s meg kell jegyeznünk, hogy ez lényegében azonos azzal, amit akkor a népi demokráciák kommunista pártjai is követtek. A különbség lényege, úgy gondoljuk, abban áll, hogy Nyugat-Európa egyes országaiban a munkásosztály csak részese volt a hatalomnak, a népi demokráciában pedig a hatalom döntő részét birtokolta. Ennek persze sok belső, történeti fejlődésben gyökerező oka is volt, de hiba lenne nem eléggé kihangsúlyozni az adott külső feltételeknek ebben az esetben különösen nagy jelentőségét. A háború befejeződése után rövidesen kiderült, hogy a nyugat-európai burzsoázia még jelentős tartalékokkal rendelkezik megingott hatalmának helyreállításához. Szántó György rámutat arra, hogy a burzsoázia taktikát válteztatott, a nyílt reakciós politika helyett a polgári demokratikus mezbe öltöztetett kereszténydemokráciát támogatta, a politikai katolicizmus vált a burzsoázia fő fegyverévé. A szerző differenciáltan elemzi a nyugati országok viszonyait, politikai erőit, irányzatait. A közös vonások mellett rámutat pl. az olasz, a német, a francia kereszténydemokrácia eltérő vonásaira, az egyes országokban végbemenő folyamatok különböző jellegére. Ez annál is inkább fontos, mert gyakran találkozunk a háború utáni nyugateurópai fejlődés leegyszerűsítő, különbségeket elmosó ábrázolásával. A nyugat-európai kommunista pártok mai célkitűzéseit sem lehet helyesen megítélni az előzmények konkrét ismerete nélkül. Olaszországban — mutat rá Szántó — „az antifasiszta ellenállás és az 1945 —1947 közötti időszak tömegküzdelmei egészében egy demokratikus forradalom kibontakozását hozták magukkal, amelyet csak a kommmunistáknak és a szocialistáknak a kormányból való kiszorítása állított meg". Az Olasz Kommunista Párt törekvése ma éppen e folyamat feltámasztására irányul. Franciaországban és Nyugat-Európa más országaiban ennyire mélyreható társadalmi folyamat a háború után nem bontakozott ki, ezért a munkásmozgalom később sem támaszkodhatott olyan vívmányokra, mint pl. az 1947-ben elfogadott olasz alkotmány, amelyre „a polgári demokrácia leghaladottabb formája" épült. Szántó fontos tanulságokat von le az 1945 —1949 közötti időszak nyugat-európai munkásmozgalmának elemzéséből. Megállapít ja, hogy a háború előtt kibontakozó népfrontpolitika az új viszonyok között is fő alkotóeleme volt a munkásosztály hatalomért vívott harcának. De felhívja a figyelmet, hogy már ebben az időszakban jelen voltak a később mind nyomasztóbbá váló dogmatikus szektarianizmus csírái: „Ez elsősorban abban nyilvánult meg — írja —, hogy a kommunista pártok a jobboldali szocáldemokrata vezetők mesterkedéseinek hatására gyakran visszaestek a két világháború közötti időszak szektás, az egész szociáldemokrata mozalmat egy kalap alá vevő megítélésébe. A legfőbb hiba azonban abban rejlett, hogy a kommunista pártok Nyugat-Európában sem tettek meg mindent a háború alatt egészséges irányban fejlődő nópfrontmozgalom szélesítésére." Az időszak egészének értékelésénél azonban, helyesen, a pozitívumokat húzza alá: egyik „hőskora" volt ez a nyugat-európai munkásmozgalomnak. A kommunista pártok, a forradalmi szakszervezetek, a baloldali szocialisták és egyéb demokratikus erők együttes fellépésének nagyszerű fegyvertényei jelzik: „a nyugati munkásosztály és más dolgozó tömegek képesek lesznek a gazdaság és állam vitelét magukra vállalni".