Századok – 1967

Történeti irodalom - Bezimenszkij; L. A.: Martin Bormann nyomában (Ism. Glatz Ferenc) 295

296 TÖRTÉNETI IRODALOM nürnbergi per folyamán, amikor Hitler ún. politikai végrendeletének alkotójául Bormannt jelölte meg. Véleményünk szerint azonban a szerző olyan dokumentumok kidolgozását is neki tulajdonítja, melyeknek csak megfogalmazója lehetett. Így pl. Bormann szovjetellenességének hangsúlyozására, az 1941. július 16-i „Bormann memorandum"-ra hivatkozva állítja, hogy „6 dolgozta ki Hitlerrel együtt a szovjet népek leigázásának, majd kiirtásának általános koncepcióját" (30. 1.). A nürnbergi perben is szereplő okmány egy tanácskozás jegyzőkönyve, melyet valóban Bormann készített, de a tanácskozásnak ő csak résztvevője volt, az ott elhangzott ,,irányelvek"-nek lényegében nem kidolgozója, csak feljegyzője. Bormann kulcshelyzetét különben sem lehet világosan látni, ha mindenek előtt a Szovjetuniót érintő utasítások kidolgozóját keressük benne. Sajnos a szerző, korábban megjelent munkákból, elsősorban J. Wulf: Martin Bormann — Hitlers Schatten с. könyvéből kiragadott részletek alapján erről az oldalról mutatja be Bormann 1941 — 1945 közötti tevékenységét, és így az olvasó előtt nem rajzolódhat ki játszott szerepének egésze, főként a pártügyek egyik legfőbb irányítói tevékenysége. Ez teljesen homályban marad. A szerző 1945. május 2-ig követi Bormannt, s noha elsősorban az eddig megjelent publikációkra támaszkodva tárgyalja eltűnését, igen érdekesek azok az új tények, melyeket a harcokban résztvevő szovjet tisztek elbeszélései alapján ismertet. Mivel nem tudja Bormann sorsának alakulását, életbenmaradását vagy halálát az eddigieknél pontosabban felkutatni, s mert — véleményünk szerint az ő leírása alapján is érezhetően — a szovjet tisztek visszaemlékezései Bormann halála mellett tanúskodnak inkább, egy váratlan, de vitatható fordulatot vesz a cselekmény bonyolításában: mivel a tények nem győznek meg sem a náci vezér haláláról, sem életbenmaradásáról, a kérdést nyitva hagyja. Szerinte lehetséges, hogy Bormann ól, minden lehetősége megvolt, hogy a többi szökött háborús bűnöshöz hasonlóan elrejtőzködjék. Felsorol egy sor Bormannról szóló, egymásnak ellentmondó 1945 utáni tudósítást, majd félre is dobja azokat egy olyan indokolással, melyet a könyv végén fogalmaz meg: „Nem az a fontos, hogy él-e Bormann vagy sem, sokkal fontosabb azoknak az eszméknek és annak a politikának a sorsa, amelyeknek ő a szimbóluma" (142. 1.). így az első részben központba állított Bormann-figura eltűnik, elszemélytelenedik i a munka második felében. A sorsára vonatkozó egyéni vélemény rövid kifejtése is — mely szerint ui. minden lehetőség megvolt Bormann számára, hogy a háború után elrejtőzzék — csak azért fontos a szerzőnek, hogy „szellemi örökségét" nyomonkísórhesse. A történelmi publicisztikából így politikai riportgyűjtemény lesz. Bezimenszkij ugyanis Bormann „politikai nyomain" haladva egy-egy rövidebb-hosszabb fejezetben felvázolja a fasiszta tendenciák háború utáni fejlődését azon országok életében, amelyeken át a többi háborús bűnös menekült s melyekről később kiderült, hogy a náci vezérek még az összeomlás előtt előkészítették erre vezető szökési útjukat. A „politikai nyomozás" állomásai: Nyugat-Németország, ahol 1953-ban leleplezik a Bormann-nal együtt menekülő Werner Naumannt, s ahol a szerző hosszadalmasan, gyakran a valóságnak nem megfelelő politikai-történelmi párhuzamokkal (pl. Adenauer és Hitler pártjának hasonlósága— 94. 1.) írja le az újjáéledő fasiszta mozgalmakat. Ezután Ausztria, Olaszország és Spanyolország, majd a Dél-Amerika egyes államainak politikai életében fellelhető neofasiszta vonásokat veszi sorra. A személyes élményekkel tarkított, riportszerű írásokat egy közös szál tartja egybe: mindegyikben kitapintható a régi fasiszta , mozgalmak új formákban való megjelenése, ezekben az országokban legálisan is sok háborús bűnös él. A törekvés világos: történelmi szerepének bemutatásával leleplezni a fasiszta politikát. Emlékeztetni, hogy ma is van fasiszta veszély, s hogy a fasizmus uralomrakerülése világháborút eredményezett. Elismerjük a szerző szándékának helyességét, hogy megmutassa a régi és az új fasiszta mozgalmak közötti személyi és ideológiai kapcsolatokat, a különböző államok politikájában fellelhető fasiszta vonások hasonlóságát. Túlságosan leegyszerűsített és politikailag is káros azonban a hitlerizmushoz ilyen közelségbe hozni napjaink nyugat-német kormányát, vagy az Egyesült Államok pillanatnyi politikai helyzetében a náci ( !) diktatúra, egy Rockwell, egy Robert Pew vagy Kennet How vezérségének lehetőségét állítani (134.1.). Ezen jelenlegi fasiszta politikai tendenciák bemutatása is tudományosabb, alaposabb elemzést kíván. Külön szót kell ejtenünk a könyv stílusáról is. Nagy erénye a könnyedség, amely azonban nem egyszer felszínes fogalmazásokra vezet. Csak példaként idéznénk a szerző berchtesgadeni látogatásának bírásáról egy részletet: „ . . . a tisztás előtt útjelzést pillantottam meg: fehér kör, piros szegéllyel. Benne a felírás: »Balesetveszély !« A helyi berchtesgadeni hatóságok természetesen a gépkocsiforgalom biztonságára gondoltak. De nehéz alkalmasabb táblát találni erre a helyre, ahol az őrjöngő führer háza állt. Itt valaha