Századok – 1967

Történeti irodalom - A „legújabb magyar intézménytörténet” (Ism. Bertényi Iván) 288

294 TÖRTÉNETI IRODALOM Szerző szerint szt. István király II. dekrétumának 27. cikkelye arról szól, hogy ha egy halálraítélt asilumhelyre menekült, megmentette életét, de családjával együtt szolgaként eladták (I: 170. 1.). — I. István II. dekrétumának nincs 27. cikkelye. Az I. László III. dekrétumának tartott törvény 4. és 6. cikkelye intézkedik a templomba menekült szabad tolvaj szolgaságra vetéséről, de a családtagok szolgaságra vetéséről nem szól. Jellemző a munka pontatlan idézeteire, hogy a II. kötet 205. oldalán a 45. sz. lábjegyzetben idézett öt okmánytári adat közül egy hibátlan, kettő 1 — 2 oldalnyi hibával található meg, a másik kettő nincs az idézett hely közelében sem. További kisebb hibák, elírások: a kereszteshadjárat alkalmából kivetett collecta nem 1247. évi (I: 205. 1.), hanem 1217. évi dolumentumban fordul elő. A hiteles helyek megnevezésére szokatlan a „loci credibiles" (I: 241. 1.) a szakirodalomban általános „loca credibilia" helyett. „Cancellaria secretaria" (II: 129. 1. 5. sor) helyett „cancellaria secreta", „Les forteresses de la flotte" (II: 179. és 181. 1.) helyett az élőfejekben „Les forteresses et la flotte" értendő. Az országbíró hatáskörét nem az 1350: 9. (II: 204. 1.), hanem az 1351: 9. tc. szabályozza. A II. kötet 211. 1. 2. bekezdés 5. sorában „XVIIе siècle" helyett „XVе siècle" olvasandó, a királyi adószedőket nem „dictatores" (II: 238. 1.), hanem „dicatores" névvel illették, a könyvben „Baják"-nak nevezett (III: 17. 1.) végvár neve helyesen „Buják", a speyeri szerződést nem 1565-ben (III: 228. 1.), hanem 1570-ben kötötték meg; 1370-ben „Vörös Oroszország" nem Magyarországhoz (III: 409. 1.), hanem Lengyelországhoz tartozott, s csak 1377-ben került Magyarországhoz. Ezek után még két kérdést szeretnénk röviden érinteni: a munka modernségét és szerzőjének 1945 utáni történetírásunkról alkotott véleményét. A két kórdós tulajdonképpen összefügg. Eszláry műve szomorú példája annak, hogyan lehet egy történeti alkotás már megjelenése pillanatában — elavult. S ez nem is véletlen : szerző a magyar szellemtörténet negyedszázaddal korábban megjelent szintézisét, Hóman és Szekjü Magyar •« történetét vette alapul műve megírásához, s az azóta megjelent magyar történeti, ill. jogtörténeti irodalom számára nem létezik. Előszavában büszkén vallja, hogy műve az első magyar jogtörténet, amely tárgyát a modern kor kezdetéig, 1848-ig rendszerezetten kifejti (I: 3. 1.) — s közben nem tudja, hogy Eckhart Ferenc Magyar alkotmány- és jogtörténete ezt a munkát 1946-ban Eszlárynál rövidebben és sokszorta jobban már elvégezte. Feltűnő, hogy a munkában, amelynek második kötete egy egész korszakot a szent korona tannal jelöl, a szent korona-tan monográfusának a nevét sehol sem látjuk. De nem találkozunk a lábjegyzetekben Eckhart tanítványainak, vagy a pécsi Holuh Józsejnek a nevével sem, pedig szerző munkája címlapján is hangsúlyozza pécsi illetőségét. Az a mentegetőzés, amellyel a modern munkák elmellőzésének a vádja alól kívánja magát tisztázni a szerző, nem állja meg a helyét. Nem fogadható el Eszláry közlése, hogy ti. csak a párizsi könyvtárakban fellelhető munkákra tudott támaszkodni, s innen az utóbbi évtizedek folyóiratai ós művei hiányzanak. A legfontosabb magyar történeti munkák és folyóiratok — miként erről személyesen is meggyőződtünk — a Bibliothèque Nationale-ban, ill. az Archives Nationales Könyvtárában megtalálhatók. A szerző — úgy látszik — a legújabb szakirodalomban való járatlanságát kívánja elleplezni, amikor munkája II. kötetének előszavában durva támadást intéz felszabadulás utáni történetírásunk ellen. „Nem tudtam használni a magyar jogtörténetről szóló 1945 utáni munkákat, — mert nincs ilyen. Ez egyébként nagyon érthető: ugyan ki foglalkoznék napjainkban a mai Magyarországon (és külföldön is) a régi királyság intézményével, a nádor, az országbíró, a tárnokmester, a kancellár stb. szerepével, a királyi tanács kormánnyá és a nagytanácsnak felső táblává alakulásával, az „eltűnt világ" egyházi ós világi, katonai és polgári intézményeinek, az egyes társadalmi osztályok, a főnemesség, a kisnemessóg és a polgárság jellemzőinek a bemutatásával . . ." (II: 2. 1.); panaszkodik, hogy a múltban megjelent 10, 15, 28 sőt 43 kötetes munkákkal szemben az 1945 után eltelt időszak semmit sem produkált, mindössze 6 „állítólag tudományos" mű jelent meg, amelyekből csak 2 monográfia, s ezek is tendenciózus beállítottságúak stb. — Nem érezzük feladatunknak, hogy egész felszabadulásunk utáni történeti, ill. jogtörténeti irodalmunkat itt ismertessük. Készséggel elismerjük, hogy az elmúlt évtizedek történeti irodalmában nem egy hibás nézet, torzítás jelentkezett. Az is kétségtelen, hogy a magyar jogtörténeti irodalomnak egyelőre még nincsenek olyan teljesítményei, mint a franciának. Azt a képet azonban, amelyet 1945 utáni történet-, ill. jogtörténettudományunkról Eszláry rajzol, semmiképpen sem fogadhatjuk el hitelesnek. A századfordulón Wenczel Gusztáv halála után a magyar jogtörténetet Hajnik magános nagysága fémjelezte, utána a hanyatlás hosszú évei következtek. Újabban azonban a középkori történet kutatása mellett a középkori állami és jogintézmények kutatása is örvendetes módon virágba szökött, s ma már a magyar tudományos élet számos képviselője foglalkozik a szerző szerint senki által nem művelt kérdések kutatásával. Erről bárki meg-