Századok – 1967

Történeti irodalom - Sashegyi Oszkár: Az abszolutizmuskori levéltár (Ism. Szabad György) 276

279 TÖRTÉNETI IRODALOM úttal elég talán annak megjegyzése, hogy e fogalom értelmezését s főképpen használatát nem kevés zavar és következetlenség jellemzi történetírásunkban általában is. Ennek a hatását is kell látnunk abban, hogy pl. Stadion — tevékenységének azonos korszakára értetten — hol „liberálisnak", hol „konzervatívnak" minősül (17. 1., vö. 137. 1.). A bevezető tanulmány előadásában itt-ott helyet kap néhány, az egykorú hivatalok szövegezését követő, a fejtegetés menetével olykor tartalmi ellentmondásba is kerülő stílusfordulat. Az 1850. április 17-i minisztertanács elhatározza, hogy a magyarországi közigazgatás alapelveit kidolgozó bizottságba „magyar nacionalistákat" is meghív (40.1.). A nép körében „erősen érezhető volt a konszolidáció ellen dolgozó elemek befolyása" (55. 1.). A Schmerling-provizórium időszakának kormányszékei — történetírásunk indokolt megítélése szerint — éppen olyan kevéssé voltak „törvényesek", amint 1865-ben sem kerülhetett sor a törvényesen 1848-ban felszámolt Helytartótanács „törvényes hatáskörének helyreállítására" (vö. 99, 114.1.). A rendőrségről szólva megírja a tanulmány, hogy „az ellenforradalmi rendszer stabilizálásának eszköze volt", ezt azonban a történész számára mindig indokolt árnyalás nagyonis sajátos érvényesítésével előzi meg: „A hazai, familiáris viszonyokhoz szokott közönség ritkán tudta értékelni a külső koronaországokból átkerült rendőrtisztek civilizált magatartását, gyakrabban szenvedett azok aggályoskodó, gyanakvó bizalmatlansága miatt" (54. 1.). Ha az ötvenes években csak a bizalmatlanságtól meg az aggályoskodástól ós nem azok súlyos következményeitől szenvedett volna a „közönség", úgy jobban, értékelte volna minden bizonnyal az önkényuralom rendőrtisztjeinek „civilizáltságát". . . (Itt említjük meg, hogy a rendszer funkcionálásában a rendőrségnél nagyobb és kétségtelenül még brutálisabb szerepet játszó csendőrség működése erősen háttérbe szorul a tanulmány előadásában.) A bevezetésnek a köztörténetet közvetlenül érintő részletei is indokolttá tesznek néhány észrevételt, kiegészítést. Az „udvari körök" 1848 őszén nem Lamberg meggyilkolása után foglaltak állást a nyílt fegyveres beavatkozás mellett,- támogatásukkal folyt az akkor már hetek óta, amint korábbi a bécsi minisztertanács magyar politikájában is az alapvető fordulat (15.1.). — Nem a kremsieri parlament szétkergetése óta még formálisan is érvényesíthetetlen miniszteri felelősség hatályon kívül helyezése 1851. augusztus 20-án jelenti „az abszolutizmus bevezetésének első lépését" (21. 1.), sőt inkább ez az utolsó előtti lépés az abszolutizmus decemberi elvi deklarálásához vezető, 1849-ben'megkezdett úton. — A tanulmány szövegezése (77., vö. 89 — 90.1.) nem teszi világossá, hogy az udvari kormányszékek élére került konzervatívok 1861. március 17-i, nagyfontosságú felterjesztésükben az Októberi Diploma elutasítása, ill. az uralkodói jogokra sérelmesnek ítélt állásfoglalás esetére maguk is elismerték az országgyűlés feloszlatásának a szükségességét. Ugyanakkor említést érdemel az a kormányzattörténeti szempontból közvetlenül is jelentős tény, hogy egyidejű kívánságukat — csak „a korona magyar tanácsosai", nem pedig az összminisztérium tárgyalja a „külön magyar kérdéseket" — a „liberális" jelzőt ugyancsak kétes indokoltsággal viselő Schmerling azzal verte vissza, nem indokolt kisebbségbe szorítástól tartaniok, hiszen a minisztertanács nem a többségi elv alapján, hanem a császár mindenkori akaratának megfelelően dönt. Befejezésül még egy, immár teljesen formális megjegyzés. A szerző, a levéltár rendjének mesteri kialakítója, bevezető tanulmánya jegyzeteiben az egyes állagokat nem teljes, ill. rövidített nevükkel, hanem a levéltárainkban (a belső ügyvitel vonatkozásait tekintve teljesen indokoltan) rendszeresített fondszámokkal határozza meg. Megítélésünk szerint nemcsak beszédesebb egy az állag nevéből formált rövidítés, hanem — és ez a lényeg — célszerűbb is. A fondszámok ugyanis korántsem követik törésmentesen növekvő sorrendben egymást. így az esetek egy részében a fondszámok feloldása még a leltárkötetben is csak hosszabb keresgéléssel biztosítható, hiszen az erre is szolgáló jegyzék állagrendet ad, amely szakaszonként nagyonis hullámveróses számrenddel egyeztetett. (Pl. a a leltárkötet második részébe sorolt állagok egymást követő fondszámai így sorakoznak: D. 284, 185—190, 288, 228 — 230, 285, 191 — 227.) A fondszámra hivatkozó jegyzetelés esetén az ebből adódó nehézségek kiküszöbölése legalább két mutatót igényel. Mennyivel egyszerűbb a következetesen alkalmazott hagyományos betűrövidítéses hivatkozási módszer a történelmi feldolgozások jegyzetelésében, hiszen az is egyértelművé tehető, mégpedig egyetlen könnyen kezelhető alfabetikus feloldási jegyzékkel. Sashegyi Oszkár kötete reprezentatív terméke a levéltárainkban folyó nagyjelentőségű rendező és állagismertető munkálatoknak. Jelzett hiányosságai majd mind másodsorbeliek, s ami a legfőbb, korántsem akadályozói annak, hogy a kötet hivatását betöltve kitűnő eszköz legyen az abszolutizmus kora történetének még oly sok munkát igénylő feltárásában. SZABAD GYÖRGY