Századok – 1967

Történeti irodalom - Sashegyi Oszkár: Az abszolutizmuskori levéltár (Ism. Szabad György) 276

278 TÖRTÉNETI IRODALOM mond a katonai, a rendőri és a polgári szervek együttműködésének mikéntjéről, a magyarországi hatóságok és a birodalmi központi szervek kapcsolatáról. A részletkérdések közül indokolt felfigyelni annak bemutatására, mint kívánták az önkényuralom magyarországi politikai céljait előmozdítani az ország területi széttagolásával, a kerületi rendszer kialakításával, valamint arra, hogyan lehetetlenítette az abszolutizmust teljessé tevő kormányzati alapelvek kibocsátása 1851 végén a bíráskodás és közigazgatás szétválasztását, noha Bach annak keresztülvitelét eredetileg nagyonis szorgalmazta. A politikai történet nevezetes kérdéskörét érintő új eredménye Sashegyi tanulmányának, annak kimunkálása, mi történt konkrétan 1865 elején, még Deák húsvéti cikkének megjelenése előtt a provizórium magyarországi berendezkedésének felszámolását előkészítő intézkedések terén. A bevezető tanulmány nagy gonddal ismerteti, milyen előírások és utasítások szabályozták a magyarországi hatóságok működésót. Amennyire hasznos és szükséges ez, annyira indokolt annak jelzése (sőt — a kormányzattörténet célját tekintve — talán még a jelzésnél is több), hogy a valóságban mennyire érvényesültek ezek a normák. A szöveg csak kivételesen utal az önkényuralom meghirdetett kormányzati elvei, célkitűzései ós gyakorlata között feszülő, az aktaanyagban is tükröződő ellentmondásra. Sőt, a szöveg a követelményekről szólva olykor beteljesülésüket impresszión álja (34 — 38, 47—48, vö. 251.1.). Alig történik utaláe arra, amit pedig forráskritikai szempontként is indokolt az önkényuralmi korszak kutatójának a figyelmébe ajánlani, hogy a fentről kapott utasítások sokszor lényeges csorbulása a gyakorlatban mint párosult a felküldött jelentések tartalmi torzításaival. Túl azon, hogy a esak fentről függő hivatalnokok saját tevékenységük fontossága, illetve érdemeik elismertetése érdekében torzítottak, az is számbaveendő, hogy az önkényuralom bürokratikus vízfejének telhetetlensége bizonyos fokig kényszerítette is őket erre. Egykorú hivatkozás szerint pl. a székesfehérvári megyefőnöki hivatalnak a tízezret meghaladó számú akta elintézésén kívül 1858-ban 232 határidős beszámolót kellett készítenie a felsőbb szervek kívánságára. Nem meglepő ilyen körülmények közt, hogy a kutató elé sűrűn kerülnek a formális követelményeket kielégítő, de tartalmilag semmitmondó, vagy éppenséggel megbízhatatlan jelentések. Történetírásunk már tett egyet-mást, hogy túljusson a Bach-korszak vagy akárcsak annak bürokráciája megítélésében a vármegyeházáról kizsuppolt táblabírák zsörtölődésem. Elismeri szerepét a feudális hivatalszervezet hátrahagyott lim-lomjainak félresöprésében, illetve a rendi előjogok részleges felélesztésére irányuló egyes törekvések elhárításában. De a tények — lényeges mozzanatok tekintetében — továbbra sem teszik meggyőzővé Baehék öndícsóretót, elfogadhatóvá az olykor talán önmagukat is megtévesztő ,,civilizátor"-jelmezt. A bevezető tanulmány általános értékelést adó összefoglalásában a Bach-rendszer szerepének történetírásunk eredményeivel összhangban álló jellemzését ad ja, a részletező előadás során azonban alkalmankint — olykor csak stilárisan — utat enged más megítélésnek, anélkül azonban, hogy az adott keretek között a bizonyító anyagot felsorakoztathatná. A szerző úgy látja, az 1850. évi népszámlálás célja az volt, hogy ,,az állam pontos képet nyerjen a magyarországi nemzetiségi viszonyokról, és a nyelvi egyenjogúsítást végre tudja hajtani" (38. 1.). Eddig úgy tudtuk — még a pesti polgármester egykorúan publikált tiltakozó megnyilatkozása is azt tanúsítja —, hogy a katonaság közreműködésével végrehajtott népszámlálás során alig leplezett politikai cél volt a magyarság létszámának a leszorítása a németnevűek németnek nyilvánításával és más módszerekkel. Ami pedig a tanulmányban másutt is említett nyelvi, nemzetiségi egyenjogúsítást, illeti, azzal kapcsolatban érdemes emlékeztetni arra, hogy a nemzetiségi politikusoknak milyen hosszú sora (többek között Babeç, Barit, Bogovic, Ignjatovic, Miletic, Palarik, Polit-Desancié, Stratimirovic, Vlad) nyilatkozott úgy, hogy az ígéretekből édes-kevés realizálódott. Túlzó a bevezető tanulmánynak a Bach „parasztpolitikájában" jelentkező „liberális tendenciák" tárgyalása kapcsán tett azon megállapítása, hogy „a parasztvédő politikának azonban gátat vetett a birtokos nemesség befolyása, ami az államapparátusban kezdettől fogva érződött, s ami lassanként minden liberális kísérlet ellenére egyre inkább felülkerekedett" (38. 1.). Teljesen igaza van a szerzőnek, amikor az önkényuralmi rendszer politikáját meghatározó erők összetettségére figyelmeztet, sőt konkrétan abban is, hogy a Bach nevével fémjelzett nagypolgári csoporténál retrográdabb tendenciák is jelentkeztek (sőt érvényesültek) az önkényuralom agrárpolitikájának kialakításakor, de az általánosító „parasztvédő" jelző ennek tekintetbevételével is elnagyolt. Bachék agrárpolitikáját ugyanis korántsem jellemezte csupán az, hogy „védték" a parasztot Zichy Ferenc és társai feudális érdekektől áthatott törekvései ellenében, hanem — legalább annyira — az is, hogy a forradalom célkitűzéseihez ós gyakorlatához mérten a főkérdések egész sorában (maradványföldek, majorsági zsellér -ségek, szőlődézsma, úrbéri kármentesítés stb.) retrográd módon szabályozták újra a jobbágyfelszabadítás végrehajtását. A „liberális" jelző alkalmazásával kapcsolatban ez-