Századok – 1967
Tanulmányok - Iszlamov; T. M.: Az 1917. évi osztrák–magyar kiegyezés megkötése 3
16 T. M. ISZLAMOV ban annyira zsákutcába kerültek, hogy Bécsben komolyan foglalkozni kezdtek azzal, hogy Magyarország ellen különböző megtorló intézkedéseket foganatosítanak, hogy engedékenyebbé tegyék. Az osztrák kormány elsősorban a gazdasági szankciók alkalmazásának kérdését vitatta meg; arról volt szó, hogy korlátozzák vagy egészen megszüntetik a magyar állat- és egyéb mezőgazdasági termékek behozatalát Ausztriába és tranzitját az országon át; felemelik a vasúti szállítási tarifát, és végezetül beszüntetik az Osztrák-Magyar Bank tevékenységét.47 Kétségtelen, hogy valamennyi említett lépés külön-külön is hatalmas veszélyt jelentett volna a magyar gazdaság számára, együttesen viszont pénzügyi-gazdasági összeomlást váltottak volna ki. Ez azonban egyben nyílt kereskedelmi-gazdasági hadüzenet is lett volna Magyarországnak, amely ebben a formában a magyarországi osztrák érdekeltségeknek egyáltalán nem kedvezett volna. Egyszóval, ha közelebbről megvizsgálták, az osztrákok kénytelenek voltak meggyőződni arról, hogy a gazdasági nyomás első pillantásra csábító eszközei a valóságban kétélű fegyvernek bizonyulnának. A Beck-kormány elutasította ezeknek a rendkívül veszélyes kísérleteknek az alkalmazását, és jobbnak látta, ha más utakat keres céljának elérésére. Az osztrák kormány végül arra a következtetésre jutott, hogy meg kell szerezni a magyarok hozzájárulását az osztrák feltételek alapján történő gazdasági kiegyezéshez azon az áron, hogy kielégítik a magyarok követeléseit a katonai kérdésben. Erre nézve azonban tisztázni kellett a katonai vezetők álláspontját. Február 25-re Beck kezdeményezésére és Ferenc József parancsa alapján az osztrák fővárosba összehívták a hadsereg vezető parancsnokait az osztrák-magyar közös hadügyminiszter, Schönaich elnöklete alatt. A tábornokok elé azt a feladatot állították, hogy határozzák meg, hogy — véleményük szerint — mi az a maximum, amit a magyaroknak a katonai kérdésben nyújtani lehet, s hogy legalább egy tízéves időszakra ez a kérdés lekerüljön a napirendről „és ki legyen zárva újabb nemzeti követelések benyújtása" (Magyarország részéről — T. M. I.).48 A tábornokok véleménye az volt, hogy a hadsereg egységes vezetését meg kell őrizni. Nem segítettek Aehrenthal külügyminiszter rábeszélései sem, aki ugyanazon a'napon (február 25-én) arról igyekezett meggyőzni Conradot, hogy a magyar követelések teljesítése nemcsak politikai tekintetben előnyös, hanem tisztán katonai szempontból is, mert ez megkönnyítené, hogy a magyar parlament jóváhagyja az új katonai kiadásokat és a létszámemelést, amire Conrad annyira törekedett.49 A vezérkari főnök kategorikus vétója megbuktatta a miniszterelnök tervezetét. Conrad közvetlen szembeszegülésén kívül ebbe az irányba hatott a trónörökös kulisszák mögött folytatott tevékenysége is, aki éppen e javaslat miatt érezhetően elhidegült a miniszterelnöktől. Mivel még 1906 november közepén Beck levélben ígéretet tett a trónörökösnek, hogy tudta nélkül az osztrák-magyar kiegyezés kérdésében „egy lépést sem tesznek", a katonai kérdésben folyó tárgyalásokat eltitkolta a trónörökös elől, attól tartva, hogy ellenkező esetben „minden elvész". Beck minden erőfeszítése azonban hiábavalónak bizonyult. Annak ellenére, hogy a császár a legszigorúbb titoktartást rendelte el, a trónörökösnek mégis tudomására jutottak a tárgyalások, s minden igyekezetével azon volt, hogy megakadályozza 47 Sieghart: i. m. 121. 1. 48 Allmayer-Beck: i. m. 173. 1. Lásd még: Sieghart: i. m. 122. 1. 49 Conrad von Hoetzendorf : Aus meiner Dienstzeit. Bd. 1. 603. 1.
