Századok – 1967
Tanulmányok - Iszlamov; T. M.: Az 1917. évi osztrák–magyar kiegyezés megkötése 3
AZ 1907. ÉVI OSZTRÁK-MAGYrAlt KIEGYEZÉS 25 magyar miniszterekkel folytatott tárgyalások során is szüksége volt parlamentje támogatására, minthogy az előbbiek mögött ott állt a budapesti parlament túlnyomó többsége. A fenti okok következtében Beck joggal óriási jelentőséget tulajdonított a választójogi reformnak, s mint mondotta: benne ,,az egyesülés és erő zálogát" látta, „amelyek sok, napirenden levő kérdés megoldásához szükségesek, s amelyek közül a legfontosabbnak a. Magyarországgal való normális kapcsolatok hosszú időre szóló megteremtését kell tekintenünk".42 Elismeréssel kell adóznunk Wladimir Веек politikai művészetének, aki fel tudta használni a választójogi reform és a gazdasági kiegyezés közötti összefüggéseket arra, hogy semlegesítse a konzervatív ellenzék szembenállását, s a reform oldalára állítsa azt. A trónörökösnek, aki mind a két kérdésben hajthatatlan állásponton volt, azt javasolta, hogy ne ellenezze a reformot, „játssza meg a nép barátjának szerepét", s vegye figyelembe, hogy „az, aki ellenzi a választójogi reform megvalósítását, az Magyarországnak dolgozik". Az utóbbi érvnek Ferenc Ferdinánd előtt meggyőzőbben kellett hangzania, mint az elsőnek. Beck — életrajzírója szerint — „mindig felhasználta a magyar kérdést arra, hogy nyomást gyakoroljon" vele a reform ellenzőire, vagyis saját politikai ellenfeleire. 1906 szeptemberében Beck arra kérte a trónörököst, hogy az urak házának konzervatív ellenzékét vezető Thun-Hohensteinre ugyanennek az érvnek a segítségével igyekezzék hatni: a reformot meg kell valósítani, mert ez előfeltétele „a magyar kérdés megfelelő megoldásának".43 Ugyanakkor a Rechstag-béli ellenzéket Magyarországhoz címzett fenyegető hangú beszédeivel igyekezett megnyugtatni. Ezért beszélt hát Beck miniszterelnök Magyarország elszakadásának lehetőségéről s fejezte ki eközben azt a reményét, hogy „a megújított parlament szükség esetén eléggé szilárd támasza lesz Ausztriának abban, hogy önállóan határozza meg sorsát".44 A valóságra azonban Beck báró — ahogy később bebizonyosodott — még kevésbé volt hajlamos, mint Wekerle, arra ti., hogy beváltsa fenyegetését, s ennek következtében elegendő volt a két ország miniszterelnökének egyetlen találkozója s Aehrenthal külügyminiszter közvetítő akciója, hogy a konfliktus elsimuljon. Az osztrák miniszterelnök a tárgyalások gyors befejezését ígérte, a magyar miniszterelnök pedig azt, hogy a vitát a vámtarifa kérdésében áprilisig elhalasztja. Az osztrák sajtó, mintegy a varázspálca suhintására, a haragról kegyre váltott át: a Magyarország elleni éleshangú támadások és a tárgyalások megszakításáról való szónoklás helyett most a mérsékeltebb, a „kiegyezésre hajló" hangnemre tért át.45 1907 első hónapjaiban azonban a bécsi hivatalos körökben még lemondás és pesszimizmus uralkodott az osztrák-magyar kiegyezés perspektíváit illetően.4 6 Valóban, az Ausztria és Magyarország között folyó tárgyalások február -42 Uo. 2—3. 1. 43 Allmaycr-Beck : i. m. 139 — 161. 1. 44 AVRP. Kancelláriai ir. 1907. o. 470. ő. e. 133. 23. 1. 45 A bécsi orosz konzul a következőképpen jellemezte ezt a váratlan fordulatot: ,,. . . nem egészen érthető ez a fordulat és ismét azt bizonyítja, hogy Ausztria, még engedmények árán is, meg kívánja őrizni a Magyarországgal fennálló kapcsolatokat. Ebben az irányban érezteti hatalmas befolyását Ferenc József császár is . . ." Uo. 30. 1. Uruszov jelentése 1907. febr. 8/21-i kelettel. 46 Jellemezve az erre az időre kialakult helyzetet, az orosz konzul megállapította: „A gazdasági kiegyezés kérdése . . . amelynek megvalósítása annyi időn át legyűrhetetlen akadályokba ütközött, ismét kiéleződött, és teljes egészében leköti a Habsburg-Monarchia mind a két országának közvéleményét". AVRP. Politarhiv. 1907. 581. ő. e. 28. 1. Márc. 5-i jelentés.
