Századok – 1967
Tanulmányok - Iszlamov; T. M.: Az 1917. évi osztrák–magyar kiegyezés megkötése 3
AZ 1907. ÉVI OSZTRÁK-MAGYrAlt KIEGYEZÉS 11 bevezetik a magyar vezényleti nyelvet és lia egészen mérsékelt közbülső vámokat vezetnek be, de azokat is csak 10 esztendő múltán, vagyis 1918 után".29 Szterényi Jószef kereskedelemügyi államtitkár egyébként is arról igyekezett meggyőzni Kossuthot és Apponyit, hogy mondjanak le az önálló vámterület követeléséről, mondván, megvalósulása esetén az osztrák piac elkerülhetetlenül elvész a magyar mezőgazdasági cikkek számára. Kossuth és Apponyi — már többnyire kialakított, Szterényi által is támogatott — álláspontja képezte majd végeredményben a kiegyezés alapját. Ennek az volt a lényege, hogy a két ország egymással kereskedelmi^zerződést köt a fennálló kereskedelmi-vám-szövetség helyébe, de az utóbbi fő tartalmát megőrzik. Ugyanúgy érvényben marad a vámközösség, a teljes egészében azonos vámtarifát mind a két fél önálló vámtarifának jelenti ki. Arra kell törekedni, hogy a megegyezésből kivegyék a közvetett adókat, és ebben a kérdésben teljes önállóságra törekedjenek, azzal, hogy egyes általános fogyasztási monopóliumokat vezessenek be (mindenekelőtt a szeszre és a kőolajra). Az osztrák—magyar tárgyalások kezdete Az osztrák-magyar tárgyalások szeptember közepén indultak meg Bécsben, egyrészt kormánydelegációk szintjén, másrészt magas beosztású tisztviselőkből álló szakértői bizottságokban. Osztrák kollégáikkal ellentétben a tárgyalások magyar résztvevői a kifelé mutatós, a valóságban azonban semmitmondó hatásokra törekedve, az első helyre a közjogi kérdéseket állították — a pénzügyi és gazdasági kérdések rovására. Ez hamarosan vissza is hatott Magyarország pozíciójára. A szakértői bizottságok első ülésén a magyar delegáció vezetője bejelentette, hogy Magyarország abban az esetben, ha nem sikerülne megegyezésre jutni a gazdasági kapcsolatok kérdésében, hajlandó fenntartani a status quot a külföldi államokkal kötött kereskedelmi szerződések határidejének lejártáig, vagyis 1917-ig.3 0 Ezt a bejelentést csak mint a gyengeség jelét és az Ausztria esetleges gazdasági szankcióitól való félelem megnyilvánulását lehetett felfogni. így is történt. Az osztrák kormány azonnal még merevebb álláspontra helyezkedett, bár kezdettől fogva az volt az álláspontja, hogy bizonyos formális-jogi jellegű engedményekre hajlandó le'sz és cserében egyáltalán nem formális engedményeket csikar ki a magyaroktól. Érdekes, hogy Beck nem sokkal a hivatalos tárgyalások megkezdése előtt, szeptember 8-án azt mondotta, hogy ki kell elégíteni a magyar követeléseket, mert „ezek az engedmények nekünk (azaz Ausztriának — T. M. I.) semmibe sem kerülnek, a magyarok viszont megfizetnek érte".31 Midőn azonban kiderült, hogy lehetőség nyílt ennek a fizetségnek a felemelésére, az osztrákok úgy tettek,' mintha tőlük nagyon sokat követelnének. A kormány kijelentette, hogy „inkább a Magyarországgal való teljes szakítás mellett dönt, semmint hogy újabb engedményeket tegyen számára . . ,"3 2 A „teljes szakításra" természetesen senki sem gondolt, sokkal inkább arról volt szó, hogy — felhasználva a magyar kormány szorult helyzetét — tőle maximális engedményeket csikarjanak ki, és Magyarországot még inkább Ausztriához láncolják. 29 Spitzmüller-Harmersbach: i. m. 13. 1. 30 Sieghart: i. m. 105.1. Allmayer—Beck: i. m. 166.1. 31 Allmayer-Beck: i. m. 181. 1. 32 üo.
