Századok – 1967

Vita - Vita a feudáliskori magyar történet periodizációjáról 155

158 VITA A FEUDÁLISKOR.! MAGYAR TÖRTÉNET PERIODIZÁCIÓJÁRÓL 158 zatallal szemben nem volt versenyképes a tőkeszegény hazai ipar, nem tudott megindulni a hazai tőkés fejlődés; így nem jött létre a centralizáció anyagi bázisa s nem lehetett tartós Mátyás centralizációs kísérlete. Mátyás halála után pedig az elhatalmasodó rendi­séggel szemben eleve bukásra volt ítélve minden, a centralizált monarchia megteremtésére irányuló hazai törekvés. Gazdaság- és társadalomtörténetünknek ebbe a fejlődési vona­lába tartozik bele a magyar agrárfejlődésnek a nyugatitól való — Paeh Zsigmond Pál által felismert — elkanyarodása, s Pach monográfiája nagycn nyomatékosan figyelmeztet arra, hogy ez a fejlődési vonal nem specifikusan magyar. Európa kettécszlása kezdődött itt meg egy iparosodó nyugati és egy agrárjellegű keleti részre, s ha a XV. század köze­pén vesszük fel a magyar történeti periodizáció egyik sarokkövét, beágyazzuk nemzeti történetünket a kelet-európai, illetve az összeurópai egyetemes történet átfogó kere­tei közé." A magyar történet szerves összefüggése az európai történettel, sőt függése az egye­temes európai fejlődéstől, meghatározó jelentőségű az egyes történeti tudományok perio­dizációja szempontjából is. Európának „az iparos Nyugat és az agrár Kelet különféleségé­ben meghatározott gazdasági egysége" a XV. század közepétől kezdett kialakulni, s ezt — bonyolult áttételekkel és hosszabb-rövidebb időbeli lemaradásokkal — az európai kulturális élet integrálódásának nyomon kellett követnie. „így érthető meg, hogy a pol­gári eredetű és jellegű reneszánsz műveltség a királyi udvaron keresztül és a humanista képzettséget elsajátító főpapok és főurak révén honosodott meg Magyarországon, lénye­gében az erre alkalmatlan hazai polgári elemek közreműködése nélkül, s polgárságunk műveltségének reneszánsz komponenseit a társadalmilag fölötte álló feudális birtokcs­osztálytól sajátította el. Ugyanígy, az európai kultúra integrálódása jegyében jelent meg nálunk a XVII. század első felében a polgárságot visszaszorító, feudális restaurá­ciót kifejező barokk, noha Magyarországon a feudalizmus uralma. . . nem rendült meg a reneszánsz időszakában, sőt társadalmilag ugyanaz az osztály, a nagybirtokos nemesség képviselte a barokkot, mint előzőleg a reneszánszot." Tehát „míg az irodalom- és művé­szettörténetnek alkalmaznia kell, nemcsak stílusirányzatként, hanem koimeghatározó­ként is a reneszánsz és a barokk kategóriáját, a történettudományban ez legfeljebb a kul­túrtörténet speciális periodizációjában lesz megengedhető. A gazdaság- és társadalom­történetben, valamint a politikai felépítmény életében nem ismerünk olyan vitathatatlan minőségi változást, amely lehetővé tenné a XV. század közepétől a XVIII. század második feléig terjedő periódusnak reneszánsz és barokk alkorszakokra osztását." Centralizáció és rendiség változatos küzdelmének menetére javasolja felépíteni a késői feudalizmus 1440—1766 közötti korának alkorszakbeosztáeát a referátum, arra törekedve, hogy a politikai fordulatok mögött érzékeltesse „azokat a gazdaság- és társa­dalomtörténeti mozzanatokat, amelyek a politikai és a kulturális élet változásait végsőso­ron meghatározzák. Jelenlegi ismereteink szerint a késői feudalizmus periódusát három alkorszakra, vagy hat olyan alkorszakra osztanám, melyek közül 2— 2 szorosan össze­tartozik." Az első alkorszak a Hunyadiak centralizációs kísérlete ós e kísérlet bukása a végső kifejletig, Buda elestéig 1440—1541, s 1490-nel osztható két részre. „A második alkorszak a három részre szakadt ország története, 1541-től az ország tartós újraegyesítésének kezdetéig, 1683-ig. Ami közben történt, annak oka, motiválója vagy magyarázataként soha nem mellőzhetjük a török hódítás tényét." A magyar tör­ténelem régebbi periodizációit áttekintve megállapítható, hogy „nincs még egy olyan sok­féleképpen tagolt ezakasza történelmünknek, mint a török-kor". A sokféleség alapvető oka az, hogy nem ismerjük eléggé a XVI—XVII. század gazdaság- és társadalomtörténe­tét. Szembetűnő azonban, hogy a centralizációs vagy korai abszolutista törekvések — mind a Habsburg-uralkodók, mind az erdélyi fejedelmek részéről — feltűnően rövid életű eredményeket hoznak, s a rendiség felülkerekedése követi őket nyomon. E hatalmi ingadozások természetesek, mivel a centralizáció — más bázis hiján — a rendiség külön­böző csoportjaira kénytelen támaszkodni. „Nem a hazai erőviszonyok, hanem aHabsburg­birodalcm helyzetének változásai magyarázzák, hogy a központi hatalcm és a rendiség küzdelmében azért határozottan felismerhető bizonyos tendencia érvényesülése." A XVI. században a Habsburg-birodalomban a rendiség erősödésének tendenciája érvényesül, s II. Mátyás trónraemelésével éri el tetőpontját; hazai kifejezése a bécsi bókét megnyer­gelő rendek 1608. évi törvényhozása. „Ám csakhamar megkezdődik. . . a központi hatal­mat erősítő tendencia kibontakozása: a belső bázisát kiépítő dinasztia helyreállítja tarto­mányainak egységét, s egymás után töri le az egyes tartományok rendjeit." A magyar rendiségnek azonban a korlátozása sem kezdődik el a XVII. század közepe előtt, s a tö­rökre támaszkodó kuruc mozgalom végül is az 1681-i soproni országgyűlésen engedmé­nyekre kényszeríti a bécsi udvart. — „Az 1641-től 1683-ig terjedő alkorszak lényegét

Next

/
Thumbnails
Contents