Századok – 1967

Vita - Vita a feudáliskori magyar történet periodizációjáról 155

158 VITA A FEUDÁLISKOR.! MAGYAR TÖRTÉNET PERIODIZÁCIÓJÁRÓL 158 zatallal szemben nem volt versenyképes a tőkeszegény hazai ipar, nem tudott megindulni a hazai tőkés fejlődés; így nem jött létre a centralizáció anyagi bázisa s nem lehetett tartós Mátyás centralizációs kísérlete. Mátyás halála után pedig az elhatalmasodó rendiséggel szemben eleve bukásra volt ítélve minden, a centralizált monarchia megteremtésére irányuló hazai törekvés. Gazdaság- és társadalomtörténetünknek ebbe a fejlődési vonalába tartozik bele a magyar agrárfejlődésnek a nyugatitól való — Paeh Zsigmond Pál által felismert — elkanyarodása, s Pach monográfiája nagycn nyomatékosan figyelmeztet arra, hogy ez a fejlődési vonal nem specifikusan magyar. Európa kettécszlása kezdődött itt meg egy iparosodó nyugati és egy agrárjellegű keleti részre, s ha a XV. század közepén vesszük fel a magyar történeti periodizáció egyik sarokkövét, beágyazzuk nemzeti történetünket a kelet-európai, illetve az összeurópai egyetemes történet átfogó keretei közé." A magyar történet szerves összefüggése az európai történettel, sőt függése az egyetemes európai fejlődéstől, meghatározó jelentőségű az egyes történeti tudományok periodizációja szempontjából is. Európának „az iparos Nyugat és az agrár Kelet különféleségében meghatározott gazdasági egysége" a XV. század közepétől kezdett kialakulni, s ezt — bonyolult áttételekkel és hosszabb-rövidebb időbeli lemaradásokkal — az európai kulturális élet integrálódásának nyomon kellett követnie. „így érthető meg, hogy a polgári eredetű és jellegű reneszánsz műveltség a királyi udvaron keresztül és a humanista képzettséget elsajátító főpapok és főurak révén honosodott meg Magyarországon, lényegében az erre alkalmatlan hazai polgári elemek közreműködése nélkül, s polgárságunk műveltségének reneszánsz komponenseit a társadalmilag fölötte álló feudális birtokcsosztálytól sajátította el. Ugyanígy, az európai kultúra integrálódása jegyében jelent meg nálunk a XVII. század első felében a polgárságot visszaszorító, feudális restaurációt kifejező barokk, noha Magyarországon a feudalizmus uralma. . . nem rendült meg a reneszánsz időszakában, sőt társadalmilag ugyanaz az osztály, a nagybirtokos nemesség képviselte a barokkot, mint előzőleg a reneszánszot." Tehát „míg az irodalom- és művészettörténetnek alkalmaznia kell, nemcsak stílusirányzatként, hanem koimeghatározóként is a reneszánsz és a barokk kategóriáját, a történettudományban ez legfeljebb a kultúrtörténet speciális periodizációjában lesz megengedhető. A gazdaság- és társadalomtörténetben, valamint a politikai felépítmény életében nem ismerünk olyan vitathatatlan minőségi változást, amely lehetővé tenné a XV. század közepétől a XVIII. század második feléig terjedő periódusnak reneszánsz és barokk alkorszakokra osztását." Centralizáció és rendiség változatos küzdelmének menetére javasolja felépíteni a késői feudalizmus 1440—1766 közötti korának alkorszakbeosztáeát a referátum, arra törekedve, hogy a politikai fordulatok mögött érzékeltesse „azokat a gazdaság- és társadalomtörténeti mozzanatokat, amelyek a politikai és a kulturális élet változásait végsősoron meghatározzák. Jelenlegi ismereteink szerint a késői feudalizmus periódusát három alkorszakra, vagy hat olyan alkorszakra osztanám, melyek közül 2— 2 szorosan összetartozik." Az első alkorszak a Hunyadiak centralizációs kísérlete ós e kísérlet bukása a végső kifejletig, Buda elestéig 1440—1541, s 1490-nel osztható két részre. „A második alkorszak a három részre szakadt ország története, 1541-től az ország tartós újraegyesítésének kezdetéig, 1683-ig. Ami közben történt, annak oka, motiválója vagy magyarázataként soha nem mellőzhetjük a török hódítás tényét." A magyar történelem régebbi periodizációit áttekintve megállapítható, hogy „nincs még egy olyan sokféleképpen tagolt ezakasza történelmünknek, mint a török-kor". A sokféleség alapvető oka az, hogy nem ismerjük eléggé a XVI—XVII. század gazdaság- és társadalomtörténetét. Szembetűnő azonban, hogy a centralizációs vagy korai abszolutista törekvések — mind a Habsburg-uralkodók, mind az erdélyi fejedelmek részéről — feltűnően rövid életű eredményeket hoznak, s a rendiség felülkerekedése követi őket nyomon. E hatalmi ingadozások természetesek, mivel a centralizáció — más bázis hiján — a rendiség különböző csoportjaira kénytelen támaszkodni. „Nem a hazai erőviszonyok, hanem aHabsburgbirodalcm helyzetének változásai magyarázzák, hogy a központi hatalcm és a rendiség küzdelmében azért határozottan felismerhető bizonyos tendencia érvényesülése." A XVI. században a Habsburg-birodalomban a rendiség erősödésének tendenciája érvényesül, s II. Mátyás trónraemelésével éri el tetőpontját; hazai kifejezése a bécsi bókét megnyergelő rendek 1608. évi törvényhozása. „Ám csakhamar megkezdődik. . . a központi hatalmat erősítő tendencia kibontakozása: a belső bázisát kiépítő dinasztia helyreállítja tartományainak egységét, s egymás után töri le az egyes tartományok rendjeit." A magyar rendiségnek azonban a korlátozása sem kezdődik el a XVII. század közepe előtt, s a törökre támaszkodó kuruc mozgalom végül is az 1681-i soproni országgyűlésen engedményekre kényszeríti a bécsi udvart. — „Az 1641-től 1683-ig terjedő alkorszak lényegét