Századok – 1967
Tanulmányok - Iszlamov; T. M.: Az 1917. évi osztrák–magyar kiegyezés megkötése 3
AZ 1907. ÉVI OSZTRÁK-MAGYrAlt KIEGYEZÉS 7 az osztrák-magyar hadsereg vezérkari főnökével, Conrad v. Hötzendorffal az élükön. A fegyveres erők rendkívül fontos politikai szerepet kaptak tehát, és közvetlen környezete előtt nem rejtette véka alá, hogy ez a hadsereg elsősorban a „belső ellenség" ellen irányult volna, „annál is inkább, mert a külháború az ő számára kevésbé .látszott valószínűnek, mint a forradalom".16 „A Monarchiában az ellentétek mind élesebbekké válnak. Magyarországon egyenesen forradalom felé haladunk, a Monarchiának ebben a részében (Ausztriában — T. M. I.) pedig ijesztő módon kerekednek felül a szeparatista nacionalista törekvések, hasonlóképpen a romboló szocialista eszmék is, amelyeket nap mint nap akadálytalanul terjesztenék az alsóbb néposztályok, főként a munkások között" — írja a vezérkari főnökhöz intézett egyik levelében.17 Mindez a forradalomellenesség találkozott nála a birodalmi politikusok között nem kis mértékben meglevő állásponttal, amely Magyarországban a „Habsburgbirodalom" örök tehertételét látta. Szemében Magyarország a forradalom, a rebellisség hazája, s minden magyarban — „lett légyen az miniszter, herceg, bíboros, burzsoá, huszár vagy lakáj" — forradalmárt látott.18 A trónörökösnek szentelt apologikus irodalomban széleskörűen elterjedt az a vélemény, pontosabban legenda, hogy Ferenc Ferdinánd az Osztrák-Magyar Monarchia föderalista átszervezésének volt a híve. Az ilyen állítások teljesen képtelenek. Ez nem azt jelenti, mintha számára idegen lett volna a Monarchia átalakításának bármely elképzelése. Ellenkezőleg, a trónörökös környezetében időnként születtek tervek a Monarchia föderalista átalakítására, de a főherceget ezek elsősorban annyiban érdekelték, amennyiben felhasználhatók lehettek Magyarország „különleges helyzete" és „különleges előjogai" ellenében.1 9 Lényegében a már hagyományos Habsburg-politika folytatásáról volt itt szó: a nemzeti kérdést oly módon kell megoldani, hogy a kevéssé erős és veszélyes nemzeti mozgalmakat szembe kell fordítani a legfenyegetőbb és legerősebb mozgalommal.2 0 Az adott esetben arra törekedtek, hogy felszámolják a dualizmust, hogy Magyarországot a horvátok, csehek, románok és más nem teljes jogú nemzetiségek segítségével közönséges koronatartománnyá változtassák át, egyáltalán nem gondolva arra, hogy az utóbbiaknak valódi egyenjogúságot 16 Th. Sosnowsky : Franz Ferdinand. Der Erzherzog-Thronfolger. München—Berlin. 1929. 106. 1. 17 E. Glaise-Horstenau: Franz Josefs Weggefährte. Zürich. 1930. 474. 1. 18 R. Kiszling: i. ra. 83.1. 19 O. Czernin és Ferenc Ferdinánd más bizalmasainak elmondása szerint a reformtervek különféle változatainak alapjában az az alapeszme húzódott meg, hogy a föderalizmus segítségével megerősödjék a központi hatalom s eltávolíttassák a magyar „hegemónia". Még a 90-es évek végén a főherceg azt a véleményét fejezte ki, hogy célszerű lenne Magyarországot 4 vagy 5 részre bontani, s e részeket az Amerikai Egyesült Államokbeli államok mintájára területi-adminisztratív egységekké változtatni. A. Mousse francia kutató rámutatott, arra, hogy a főherceg számára a föderalizmus és trializmus, a katolicizmus ós a szlavizmus (ausztroszlavizmus értendő) „egyaránt elég jók voltak ahhoz, hogy erős Ausztriát segítsenek létrehozni, olyat, amely képes lenne az ő aktív külpolitikájának vitelére". Lásd: A. Mousse: L'attentat de Sarajevo. Paris. 1930. 14. 1. Teljes joggal állapítja meg Julius Miskolczy — ha nem is mutatja kellőképpen annak mozgatóit — , hogy a reformtervezetek „auf dem Gebiete der theoretischen Erörterungen blieben und mit den Möglichkeiten der Durchführung nicht rechneten". J. Miskolczy: Ungarn in der Habsburger-Monarchie. Wien—München. 1959. 187. 1. 20 Ezt még a trónörököst sok tekintetben idealizáló történetírók is elismerik. Lásd: Allmayer-Beck : I. m. 104. 1.
