Századok – 1967
Krónika - Beszámoló Molnár János kandidátusi disszertációjának vitájáról (Vida István) 1478
KRÓNIKA 1483 arra, hogy a kortörténetírásnak nemcsak hátránya a források bizonyos hiánya,, az idő közelisége, hanem bizonyos értelemben előnye is. Nem kell szembenállnia megcsontosodott tételekkel, felfogásokkal, amelyek e források kezelését is befolyásolhatják, hanem közvetlenül feltárhat új összefüggéseket. A kortörténet műveléséhez bátorság is kell, a inalandó igazság kimondásának vállalása. A maga részéről is egyetértett Berend T. Ivánnal, hogy az adott időszakban vizsgálni kellett volna a szektáns pártvezetés ós gyakorlat hatását. Igazat adott Molnár Jánosnak abban, hogy az október 26-i párthatározat, gyengeségei ellenére is, alkalmas volt a forradalmi erők tömörítésére. De, hogy ez nem törtónt meg, az azzal függött össze, hogy a szektáns erők voltak azok, amelyek fegyverhez akartak nyúlni, s ez sok tekintetben megbénította a forradalmi erőket. Világosan kimutatható a szektáns vezetés következetlenségeiért való bűnhődés a polgári pártokkal való kapcsolat és a párton belüli harcok terén is. Ha ezeket következetesen végig viszik, akkor a polgári pártok nem jelenhettek volna meg 45-ös arculattal, Nagy Imre és csoportja nem vált volna olyan erőssé, bomlasztó hatása nem érvényesült volna. Ságvári Agnes példamutatónak tartotta a disszertációban a politikai irányzatok elkülönítését, féjlődésük tudományos elemzését. Ugyanakkor azonban kifogásolta, hogy a politikai polarizáció bemutatását a szerző nem viszi végig elég következetesen. Horváth Miklóssal vitatkozva hangsúlyozta, hogy a polarizáció a hadsereg felső vezetésében is jelentkezett. Sőt, megítélése szerint a polarizáció kimutatható a revizionista csoportok i tevékenységében, valamint a munkástanácsoknál is. Rá kellett volna mutatni, hogy a I munkástanácsok először a kiábrándulás, a közvetlen demokrácia-hiány miatt jöttek létre. Külön kitért a felszólaló a többpárt-rendszer problémájára. Magyarországon a szektáns pártvezetés nem törekedett tudatosan a 45 után kibontakozott demokratikus hagyományok továbbfejlesztésére. A közvetlen demokráciának nem voltak hagyományai i és ezért fennmaradtak bizonyos illúziók a többpárt-rendszer iránt. Az ellenforradalom alatt azonban objektíve a többpárt-rendszer a proletárdiktatúrától a burzsoá restauráció( hoz vezető átmeneti hatalmat reprezentálta. Hangsúlyozta, hogy az 1950-ban jelentkező polgári pártok nem 45 előtti, hanem 45-ös programmal jelentkeztek, a Keresztény Magyar Párt példája, amely a legszélsőségesebb programot adta, kivételnek tekinthető. Ságvári Ágnes hiányosnak tartotta a revizionizmus ábrázolását, szerinte külön ki kellett volna térni az MDP-n belüli harcokra, vitákra is. Ezzel összefüggésben szükségesnek tartotta volna a pártvezetés és a pártellenzék viszonyának, mindenek előtt az 1956-os kényszerű egység bomlásának, az ellentétek kiéleződésének határozottabb bemutatását. Molnár János válaszában jelezte, hogy disszertációjában nem tűzte ki célul a nemzetközi helyzet ós a magyarországi ellenforradalom összefüggéseinek részletes vizsgálatát, a magyar párt- ós államvezetés belső helyzetének, a néphadsereg állapotának részletes elemzését. Számos kérdés, pl. a parasztság politikai magatartása, a társadalmi tudat, egyes fogalmak jelentésváltozásai stb. további kutatásokat igényelnek. Berend T. Iván észrevételére kifejtette, hogy a felkelő fegyeres csoportok egységeinek megnevezésére különböző terminológiákat használt. Október 28-áig „fegyveres csoportokról" beszél, október 31-e után idézőjelbe tett ellenforradalmi „hadseregről". Ekkorra a fegyveres csoportok vezetése volt horthysta elemek kezébe került, összetételükben túlsúlyra jutottak a börtönből szabadultak és más lumpen elemek, amelyek visszaszorították egyéb rétegek, pl. diákok képviselőit. Határozottan tagadta Molnár János, hogy az ellenforradalmi „hadsereget" azonosítaná a fosztogató bandákkal. Rámutatott arra, hogy a magyar ellenforradalom fontos sajátossága a saját jobboldali fegyveres erő gyors ós viszonylag szervezett felsorakoztatása. E hadsereg jellemvonásainak, ezek között nem utolsósorban a fosztogatásnak vizsgálata nem mellőzhető. Október 24—25. között a hivatalos kormánypropaganda egyoldalúan eltúlozta a fegyveres csoportok már akkor is meglevő fosztogatásait. Ez ellen a revizionista csoportok és maguk a felkelők is eredményesen tiltakoztak. Ez a propaganda káros volt, mert megnehezítette a fegyveresek és a tömegek elkülönülését. Az ellenforradalmi „hadsereg" összetételének megváltozása következtében, különösen november 1. után a fosztogatások elszaporodtak, s ezzel az egykori sajtó és a nyugati irodalom is sokat foglalkozott. Molnár János leszögezte: a „hadseregnek" természetesen nem a fosztogatás jellemvonása, hanem az, hogy az ellenforradalom hadserege volt. Molnár János példákkal illusztrálta, hogy disszertációjában különböző összefüggésekben érintette a szektás hibák következményeinek érvényesülését. A szektás hibák ós a revizionista csoportok jobbra tolódása között valóban van összefüggés, ennyiben egyetértett Berend T. Ivánnal, fenntartotta azonban véleményét, hogy ez a jobbfelé fordulás tudatos és szervezett volt. Rámutatott, hogy a szektás hibák hatása az ellenforradalom 24*
