Századok – 1967

Krónika - Ankét a történelemszemlélet és nemzeti kérdés tárgykörének újabb vitairodalmáról 1454

1456 KRÓNIKA elsősorban németellenességként nyilvánult meg; s a szocialista hazafiság sem valami absztrakt általánosság, hanem mindenekelőtt a szocialistává vált kelet-európai népekkel szembeni nemzeti előítóletrendszerek leküzdését, s pozitív tartalmak kialakulását tételezi fel, annál is inkább, mert társadalmi-politikai életünk, kultúránk stb. fejlődése az ezekkel az országokkal való kapcsolatok megsokszorozódását, minőségileg magasabb szintre való emelkedését tételezi fel. Ágh Attila véleménye szerint a vitában ez a konkretizáló mozzanat eléggé elsikkadt, alig esett szó a kelet-európai összefüggésekről, ami pedig a történelmi út és a jelen szituáció felismerése szempontjából egyaránt perdöntő. Végezetül a hozzászólás felvetette azt a hipotézist, hogy „éppenséggel a keleteurópai szocialista országok közötti baráti viszonyok fejlődése, bizonyos gazdasági, kulturális stb. integráció előrehaladása az a pozitív távlat, amely feloldja majd valamiféle ,kelet-európai szocialista hazafiság' formájában a magyar nacionalizmus ,kis ország vagyunk' komplexumát". Szabó Miklós, a Történettudományi Intézet munkatársa hozzászólásában a nemzeti sajátosságok problémáját elemezte. A nacionalista ideológia típusaiból kiemelte a nyugat-európai államokban kialakult ún. államnemzet elméletet, mely a nemzethez tartozás fő kritériumának az állampolgárságot tekintette. Kelet-Európában, ahol ún. kultúrnemzet eszmekör alakult ki, a nyelv és az anyanyelvi kultúra volt a nemzet alaptényezője. Magyarországon a nemzeti sajátosságokat reprezentáló ideális nemzeti karakterideállá a dzsentri-mentalitás vált. Á továbbiakban kifejtette, hogy az alapvető tudati szférák egymáshoz való viszonya nem változatlan; az ösztönös szférával szemben jelenleg a tudatos szféra súlya növekszik. Berend T. Iván egyetemi tanár hozzászólása bevezetéséül kifejtette, hogy a vitához egyetlen történeti részletkérdés •— a dualizmuskori félgyarmati függőség — konkrét vitatásával szeretne hozzájárulni. „Sors ós felelősség" c. kötetében ugyanis Mód Aladár kiadta az idevágó, 1960-ban elhangzott felszólalását, melyben az addig használt terminológia pontosításának igényét elfogadva a függőség, a félgyarmati maradványok hangsúlyozása mellett száll síkra. A vita jelentőségét nem maga a konkrét kérdés — mutatott rá Berend T. Iván —, hanem a módszer vitatása adja meg. A félgyarmati kérdésben való állásfoglalás ugyanis a nemzeti kérdés körüli viták egyik általános tendenciáját fejezi ki: a prekoncepciók vagy érzelmi tényezőkből való kiindulás és ennek alapján történő vitatkozás módszerét. A viták jelen stádiumában, több éves előzmény után, csakis a tényleges kutatások eredményeinek felvonultatásával vitázhatunk. Ennek nem mond ellent, ha a történettudomány képviselői örülnek a publicisztikai vitának, hiszen a szakszerűség és szakszerűtlenség határvonalait eddig sem az vonta meg, hogy szaktörténósz vagy publicista vitatkozott-e, hiszen nem egyszer a szaktörténósz is laikus módon vitázott, és olvashattunk publicistáktól is tudományos megalapozottságú érvelést. A továbbiakban a felszólaló utalt a magyar történetírás „kuruc" hagyományaira a liberális polgári történetírás dualizmus-szemléletében ós a marxista történetírás körében is. Ennek nézeteivel szemben már több fontos eredményt publikált a történettudomány a Monarchián belül hatalmi helyzetben levő, nemzetiségeket elnyomó Magyarország helyének értékeléséhez. Berend T. Iván hozzászólásában felsorakoztatta a gazdaságtörténeti kutatások legújabb eredményeit, melyek a tőkefelhalmozás, gazdaságfinanszírozás, külföldi tőke felhasználás valamint a gazdasági növekedés dinamizmusára vonatkoznak. Bemutatta — a tőkefelhalmozás, külföldi tőke felhasználás esetében — az európai fejlődés öt eltérő típusát (angliai, kontinentális nyugat-európai, közép-európai, kelet-európai és a balkáni típust), adatokkal dokumentálva, hogy ezek közül csupán a balkáni típus mutatja fel a félgyarmatira emlékeztető vonásokat, amennyiben ott a külföldi tőke szerepe nem indukálta a gazdaság olyan belső megerősödését, a belső felhalmazás olyan meggyorsulását, ami a gazdaság finanszírozásában a külföldi tőke szerepének gyors háttérbe szorulására vezetett. (Mint Magyarország esetében, ahol a XX. század elején a finanszírozás 75%-a már belső forrásokból eredt.) Ezt követően a fejlődési dinamizmusról szólt, ami Magyarországon a dualizmus korában — átlagos évi 3,5%-kal — elérte az ipari forradalom, jellegzetesen gyors nyugateurópai növekedési rátáját. Ez vezetett a gazdaság és társadalom lényeges szerkezeti változásaira. Ezek az újabb kutatások egyértelműen mutatnak rá azon okokra, amiért a gazdaságtörténetírás nem a „félgyarmati függőség" fogalmának pontosítását, hanem teljes elvetését választotta. A félgyarmati terminológia — még „finomított" fogalmazással is — ós a mögötte meghúzódó szemlélet világosan bizonyítja, hogy a nemzeti elfogultság és egyoldalúság a valóságnak meg nem felelő következtetésekre vezet a történetírásban. Perjés Géza tudományos kutató felszólalásában először azokkal az aggályokkal fog-