Századok – 1967

Történeti irodalom - Piszarjev; Ju. A.: Oszvobogyityelnoje dvizsenyije jugoszlavjanszkih národov Avsztri-Vengrii 1905–1914 (Ism. Kővágó László) 1400

TÖRTÉNETI IRODALOM 1401 vívott harcának élére, hanem akadályozták is annak fejlődését. Piszárjev azon a véleményen van, hogy a szociáldemokrata vezetők komoly kárt okoztak a nemzeti felszabadító harc ügyének azzal, hogy a „burzsoá-nacionalizmus egyik válfaját": a nemzeti kultúrautonómiát hirdették az ausztromarxisták hatása alatt. A könyv részletesen ismerteti a Monarchia délszláv területeinek politikai mozgalmait, a munkások, parasztok, diákok megmozdulásait. Mindezek alapján a szerző igazolva látja Leninnek 1913-ban tett azon megállapítását, hogy a Monarchia volt, Törökország mellett, Európa másik „beteg embere", s arra a következtetésre jut, hogy „polgári-földesúri rendszerének belső politikai válsága már az első világháború előestéjén beérőben volt". Egy nép nemzeti mozgalmának és dolgozói szociális mozgalmának párhuzamos tárgyalása elkerülhetetlenül felveti a kérdést: milyen viszonyban volt a kétféle mozgalom egymással ? Piszárjev ugyan nem teszi fel ilyen formában a kérdést, mégis már könyve címében választ ad rá, amikor tanulmánya tárgyakónt Ausztria-Magyarország jugoszláv népeinek felszabadító harcát jelöli meg. Már ezzel is mintegy arra utal, hogy a dolgozók szociális jellegű harcát a nemzeti mozgalom alárendeltjének, segítőjének tekinti. A könyv olvasásakor még inkább erősödik ez a benyomás. Pedig a Monarchia délszláv dolgozói szociális harcaikat általában a német, magyar, cseh stb. nemzetiségű dolgozókkal nemzetközi szolidaritásban vívták. S ha a dolgozók harcainak eredménye egy bizonyos ponton egybe is esett a polgári vezetésű harccal, s ez a pont a Monarchia korhadt építményének gyengítése volt, e harcok alapvető jellemvonása mégis a dolgozók internacionalista összefogása volt. Piszárjev a Monarchia történelmi eseményeiből a nem mindig könnyen elkülöníthető délszláv vonatkozásúakat kétféle módon igyekezett kiválasztani: ahol lehet nemzeti elkülönítéssel, ahol nem, ott területi leválasztással. A területi leválasztásnál jugoszláv területnek tekinti nemcsak Horvát-Szlavóniát, Bosznia-Hercegovinát, Dalmáciát vagy Krajnát, tehát a tiszta, vagy túlnyomórészt délszláv lakosságú területeket, hanem vegyes lakosságú tartományokat is, ahol a délszlávok a lakosságnak csak egy részét, esetleg kisebbségét alkották. Jugoszláv területnek tekinti pl. Stájerországot és Karintiát, amelyeknek lakossága mindössze egyharmad, illetve egynegyed részben volt szlovén, vagy a Vajdaságot, ahol a lakosok valamivel több mint egyharmada volt szláv. Az ily módon előálló problémának egyik része, hogy a jugoszláv mozgalmak területi kiterjedtsége és tömegessége nagyobbnak tűnik, mint az valójában volt. Az arányeltolódást a Vajdaság esetében még fokozza és még mintegy adatokkal is alátámasztja az, hogy Piszárjev a Vajdaság lakosságának nemzetiségi megoszlását nem eredeti hivatalos statisztikák, hanem Vitomir Koráé jobboldali horvát szociáldemokrata vezér 1932-ben megjelent könyve alapján ismerteti. Eszerint a Vajdaság lakosainak — a tárgyalt időszakban — 47,1%-a lett volna szerb-horvát, holott C. A. Macartney : Hungary and her successors с. művében az 1910-es népszámlálás alapján 33,5% szerb-horvátot mutat ki, s az 1921. évi jugoszláv népszámlálás is csak 36,4%-ot. Ennél is nagyobb arányeltolódást okoz azonban, hogy pl. a Földmunkás Szövetségről nem derül ki, hogy az egész Magyarországra, annak minden nemzetiségére kiterjedő szervezet, s hogy a „Világszabadság" magyar nyelvű újság. Az olvasó azt a benyomást nyeri, hogy itt délszláv szervezetről és újságról van szó. Az arányok eltolódásából következik a probléma másik része, nevezetesen, hogy a szerző Krajna, Stájerország és a Vajdaság nemzetiségi kérdésének megoldását is jugoszláv úton véli megtalálni, holott itt a lakosság nemzetiségi megoszlása alapján nem jugoszláv, hanem vegyeslakosságú területre kellett megoldást keresni. Ilyen álláspontot képviselt 1926-tól a jugoszláv KP is, s a felszabadulás után a Vajdaságot a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság is vegyeslakosságú önálló tartománynak tekinti. Ju. A. Piszárjev Lenin értékelése alapján beszél a szociáldemokraták ausztromarxista álláspontjáról, ami csak helyeselhető. Kevésbé helyeselhető azonban az a módszere, hogy a Monarchia délszláv területeinek szociáldemokrata pártvezetőségeit — nemzetiségi politikájuk elemzését mellőzve — következetesen elmarasztalja abban, hogy ausztromarxista hatás alatt álltak. A „hatásra" való utalás ebben az esetben már csak azért sem meggyőző, mert a szlovén szociáldemokrata küldöttek, az 1897-es brnoi kongresszuson és később is, a nemzeti kérdésben szélsőségesebb kultúr-autonóm állásponton voltak, mint az osztrákok. Miért? Ennek a kérdésnek részletes megvizsgálása nyilván érdekes következtetésekre vezetett volna. Ju. A. Piszárjev a könyv végén publikált bibliográfiában elítél több jugoszláv történészt, akik megkísérelték megmagyarázni a jugoszláv szociáldemokraták nemzeti kérdésben elfoglalt álláspontját, mert munkájukban „a szociáldemokrácia reformista 19 Századok 1967/6