Századok – 1967

Történeti irodalom - Anuarul Institutului de Istorie şi Archeologie; Iaşi (Ism. Szász Zoltán) 1396

1398 TÖBTÉNETI IRODALOM hibája révén aligha maradhatott volna egy nemzedéken át az angol szociáldemokraták vezetője, s nem tartott volna ki mellette néhány olyan szocialista, akikről Engelstől Leninig a kortársak, s természetesen Bünger is jó véleménnyel van. Bünger — könyvének eme hiánya mellett — a memoire-irodalom ós a publikált levelezések, sajtóanyag alapján meggyőzően bizonyítja, hogy a Federáció mennyire szűk körben mozgott, a személyes motívumok mily nagy szerepet játszottak működésében. Felvillantja néhány harcostárs profilját (Belfort Bax, H. H. Champion, William Morris, Edward Aveling, Harry Queich, James MacDonald, John Burns, Edward Carpenter stb.) megállapítván, hogy az értelmiségiek nagyobb szerepet játszottak a Federációban, mint a munkások. Bünger következtetését azonban már nem érezzük bizonyítottnak, mikor ezzel magyarázza a Federációban kirobbanó belső ellentóteket. Hiszen az elvi-taktikai nézeteltérések valóban fennálltak, így indokolatlannak tűnik a viszályt mintegy „értelmiségi betegsóg"-nek feltüntetni. Az ellentéteknél különösen kettő látszik a rövidesen (1885-ben) bekövetkező szakadásnál perdöntőnek: Hyndman nacionalizmusa, illetőleg a pártvezetésben megmutatkozó diktátori hajlamai. Bünger lelkiismeretesen megvilágítja Engels álláspontját is a szakadás idején. A Szociáldemokrata Federációtól Engels nem várt sokat. Látta végzetes elszigeteltségét, szektaszerűsógét, vezetői közül csak Avelingben ós Baxben bízott, de őket is nem igazán képzett, de ugyanakkor végletesen szobatudósi, vagyis igazi mozgalmi vezetésre alkalmatlan személyeknek tartotta. E probléma a könyvben ismételten felbukkan, kitűnik, hogy Engels az angol munkásmozgalom esetében, miközben egyfelől a fokozott elvszerűséget kérte számon, másfelől mennyire tartott a szektariánus elzárkózottságtól. Bünger a ténymegállapításoknál, értékelések felidézésénél talán csak egy lépéssel mehetett volna messzebb : annak érzékeltetésével, hogy az angol szocialisták csak nehezen kiizdhették le a doktrinerséggel vegyes szektariánus szemléletet a velük szemben olyannyira ellenséges világban. S ezért nem véletlen az, hogy nemcsak a Szociáldemokrata Federáció, hanem 1885-ben a Hyndmantől elszakadó és kezdetben Engels jókívánságaitól kísért Szocialista Liga is szektás maradt, s jóllehet még Hyndmannek is vannak antiszektás gondolatai, cikkei -— ezek nem váltak tényleges politikai gyakorlat ösztönzőivó. Ily módon a szektariánizmus még sokáig ott kísértett az angol szocialista munkásmozgalomban. A szerző nagy átérzéssel eleveníti meg a Szocialista Liga pozitív tevékenységét. Igaz, hogy a parlamentáris, szakszervezeti küzdelmet a vezetők merev szemlélete bénította, másfelől azonban nagy erőfeszítéseket tettek, hogy hetüapjuk révén a szocialista eszméket terjesszék, s internacionalizmusuk mindenképpen dicséretes volt, akár az ír, akár az egyiptomi angol elnyomó-imperialista politika megbélyegzését tekintjük. A Szocialista Liga működésénél Bünger kitér az 1884—85-ös években a munkanélküli tüntetések szervezésére, ami ekkor új színt hozott az angol munkásmozgalomba, másfelől viszont ugyanitt nem érzékelteti, hogy ez a mozgalom végeredményben zsákutcába futott. Hiszen egyetlen olyan munkásmozgalmi irányzat sem érhetett el tartósabb sikert, amely pusztán, avagy csak főként a munkanélküliekre támaszkodott. A Szocialista Liga azonban nem pusztán szocialista elveket hirdetett meg. Amellett, hogy Bax, Aveling, Eleonore Marx Hyndmannel szemben a marxi elvek pontosabb tolmácsolását adták, a Ligában csakhamar az anarchista tendenciák törtek felszínre, s lassanként a Ligán belül az anarchista irányzat lett a domináló. Ennek főbb ismérveit Bünger a szervezeti fegyelmezetlenségben, illetőleg voluntarizmusban jelölte meg. A Ligán belül pedig 1885—1886-ban három csoportosulást különböztetett meg: az anarchistát (ennek hangadója J. Lane volt), az antianarchistát, amelyre Engels gyakorolt befolyást, s amelynek élén B. Bax és E. Aveling állott, végül egy közbülsőt, amelynek reprezentatív alakja a nagybefolyású, az egész Ligát vezető William Morris volt, de aki elvileg kevésbé volt kiegyensúlyozott, s gyakran ingadozott a kétfajta ellenzék között. Bünger egyúttal rávilágít arra is, hogy Bax-Aveling programjait többször Engels fogalmazta, s hogy ezekben a programokban a gyakorlati munkásküzdelmek, reformok, parlamenti harc választójogi, községpolitikai küzdelmek szükségességót taglalták. A Bax-csoport azonban elszigetelt maradt, minthogy Morris mindvégig határozottan antiparlamentáris felfogást hirdetett, s etekintetben az anarchistákkal tartott. Morris egyúttal a párt havi folyóiratát is finanszírozta, írásaival befolyásolta. így az ő állásfoglalása e kérdésekben a Ligában meghatározó jelentőségű volt, s végeredményben a Ligát tévútra terelte. (Megjegyezzük, Morris személye és felfogása mélyrehatóbb elemzést követel meg.) A szerző rávilágít más tendenciákra is. így az olvasó megismerkedhet a Szociáldemokrata Federációban fellépő új ellenzékkel, amelynek egyik vezetője Champion volt, aki antiparlamentáris éllel támadta Hyndmant, a másik Tom Man ós John Burns, akik viszont a szakszervezeti tevékenységet kérték Hyndman tői számon. Bünger felhívja a